„mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ”
József Attila

A negyvenhetedik utcában, egy átlagnál apróbb és büdösebb halasnál kezdődött a West Side-on, akinek a profitnövelés érdekében karácsonyra kanadai fenyőfákkal bővült a kínálata. Ettől kezdve garantált volt a nyüzsgés a bolt környékén. Egyeseknek csak az orruk követelte meg, hogy arra kanyarodjanak, mert nem létezett még egy ilyen hely az egész kontinensen, ahol az amerikai óceán és az amerikai tajga illata ennyire szerencsésen egyesült volna. A helyiség szűkös volt, akár az illinois-i kukoricatáblák közötti utak, ezért a fák egyes részei rendre belelógtak az akváriumokba. A halak meg mint a broadwayi kóbor kutyák, mindet összerágták, azonban a potenciális vevőknek az elszíntelenedett, csonkított fák is megfeleltek. Az évek folyamán minden társadalmi osztályban annyira divattá vált a kanadai tűlevelű, hogy egész erdők utaztak délre óriási hajók gyomrában. Ez volt a jónásozás. Jobban jövedelmezett, mint a luxusprostitúció. A hanyatlást a Labrador balesete okozta, ami után olyan sűrűn borították fenyők a Hudson folyó torkolatát, mintha ott tudatos faúsztatást végeztek volna. Azon a novemberen három napig csak karácsonyfát halásztak, de állítólag a manhattani partra még januárban is hozott ki fát a dagály.

ny

Dédnagyapámat is a dagály vetette partra New Yorkban. Úgy hallottam, hogy az öreg olyan nőt fogdosott az Újvilágba tartó hajón, akit nem kellett volna. Legalábbis az olaszok nem véletlenül verték félholtra és dobták a tengerbe közvetlenül a kikötés előtt. Végül ő is a híres Ellis Island-re érkezett, ahogy az évek folyamán tizennégy millió bevándorló társa, csak míg előbbiek bőröndöket cipelve, gyereküket vonszolva, a saját lábukon lépkedtek be a hivatali épületbe a fapallókon, addig a magatehetetlen, csomagját vesztett dédnagyapámat csak két nagydarab fekete tudta ugyanoda bevonszolni.

Még fel sem épült az öreg, mikor sikerült belelépnie ugyanabba a folyóba. A korábbi eset nem vette el a kedvét, és a kórházi nővéreket is fogdosni kezdte. A dédnagyapám nem volt útszéli ember, nem a fenekükbe csípett bele, inkább finoman a combjukat simogatta meg, alig észlelhetően, ahogy a szél játszik a fejletlen kalászokkal kora júliusban. Ki sem derült volna az eset, ha az egyik kövér nővérke a simogatásra nem kezdett volna el olyan hangosan és ellenállhatatlanul kacagni. Az egész intézmény összes alkalmazottja azonnal a kórterembe özönlött. A nagyapám megint melléfogott: ez a nővérke minden tapintásra így reagált. Ha a lábát érintették meg, hat, ha a kezét és karját, nyolc, ha a mellét, akár huszonegy óra hosszan nevetett. Az öreg gavallér volt, mert a legkisebb nevetésdózist utalta ki számára, de így is már öt és fél órája az utcán bicegett, mire a nővérke lenyugodott.

Ezután Ohióba távozott, ahol egy magyar katolikus közösség fogadta be. Ezeknek az embereknek külön papjuk volt, sőt templomuk, igaz, a tetejéről hiányzott a kereszt, ugyanis pont arra nem maradt pénz az építkezést követően. Mikor lehetőség nyílt a pótlásra, kiderült, hogy a gyülekezet minden tagja tériszonyos. A nagyapám nem félt a magastól, és miután felszerelte a keresztet, azonnal kapott egy gondnoki állást. A gyülekezet elismert tagja lett, mert igaz, hogy a kereszt a negyedik napon eldőlt, de mint a kivándorolt románok észrevették, pontosan a magyar korona keresztjének dőlésszögében állt meg. Nem kellett több az embereknek, hogy a nagyapámat kikiáltsák a második legnagyobb magyarnak. A legnagyobb címet Széchenyi még a tengerentúlon is megőrizte.

A fordulópont az volt, mikor a dédnagyapám egyik nap találkozott Istennel. Éppen a nagylétrára mászott fel, hogy a kiégett villanykörtét kicserélje, ami – az elsőáldozó fiúk szerint – női mell alakú volt. Az atya csak az ordibálásra és a fokok tetején hadonászó dédnagyapámra lett figyelmes. Ez az ember mindjárt elejti a villanykörtét, rémült meg. Az elsőáldozó fiúk meg ott vigyorogtak a háttérben, hogy dehogy ejti azt el, hiszen a női mell az mégiscsak női mell. Eközben a nagyapám azt ordibálta, hogy itt van Isten idefenn. Látom Istent, emberek! Itt van Isten! Nagy nehezen tudták csak lenyugtatni, de nem volt hajlandó lemászni, inkább visszakérdezett, hogy ti faképnél hagynátok Istent? Az Atya erre azt mondta, hagyjátok békén, idő kérdése, és lejön. Ezt az öreg saját győzelmének könyvelte el, pedig az egész hátterében továbbra is a magasságtól való félelem állt. Vékonyka kötélen húzta fel azt a műanyag homokozóvödröt, amibe az inni- és ennivalóját rakták, és ugyanabba végezte a szükségleteit. Míg odafenn élt, imádkozott, vicceket talált ki, megtanult angolul, elolvasott tizennégy regényt, az elsőáldozó fiúktól függetlenül rájött, hogy a templomban lévő összes villanykörte női mell alakú; egyetlen nőre sem gondolt és végig honvággyal küzdött. Végül hat hónap, tizenkét nap és kilenc óra elteltével leköltözött a magasból. Talán az is erre a lépésre sarkallta, hogy előző nap nem bírta ki a vasárnapi mise végéig, és nagy csobogás kíséretében belepisilt a homokozóvödörbe. Éppen kialakult volna benne a megkönnyebbültség vihar utáni érzése, amikor a hasa hirtelen rettenetesen feszíteni kezdett, és nem tudott micsinálni a gyülekezet előtt: letolta a gatyáját és elvégezte a nagydolgát is. Ezt még mindenki csendben tűrte, csak a prédikáló atya nyelve csavarodott fel egy mondatszerkezetre. A pohár akkor telt be, mikor a gyorsan leeresztett edény felborult, és tartalma elöntötte az úr asztalát. Dédnagyapám másnap a fortyogó népharag elől elegánsan távozott, tudniillik ő nem volt útszéli ember.

templom

Az útja a connecticuti, áthatolhatatlan és mókussal teli tölgyerdők felé vetette, az egyik óceánparti kisvárosban felajánlottak neki egy romos házat, ahova beköltözhet, ha rendbe teszi. Híres volt ez a kisváros, mert nem létezett még egy ilyen hely az egész kontinensen, ahol az amerikai óceán és az amerikai tölgyerdő illata ennyire szerencsésen egyesült volna. Híres volt a ház is, amely ház egykori lakóinak kilétéről két elmélet keringett. Az egyik szerint – amely a helytörténészhez köthető – Rhode Island-be menekült titokzatos boszorkányokról van szó. A másik szerint – amely a helytörténész fiatal fiához köthető – nagymellű nőkről van szó, akiket erkölcstelen viselkedésük miatt egészen az iowai krumpliföldekig üldöztek.

Ezen a helyen kapott rá az öreg az írásra és a műfordításra. Négy kiadatlan művét mint a család kiemelkedő szellemi öröksége gondosan őrzöm a fiókomban. Három kiváló szakácskönyvről és egy barkácskönyvfordításról van szó.

A dédnagyapám majdnem végzett a teljes renoválással, amikor egy kánikulai napon észrevette, hogy egy őz áll a betonút ház előtti szakaszán. Az állat még akkor sem szaladt el, amikor óvatosan kivitte a házból a kőrisből faragott székét, és lerakta a kocsibejáró közepén. Húsz perc után jött arra az első jármű, ami egy teherautó volt, amelyet egy négerlegény vezetett. Azonban az őz meg sem moccant, a néger meg félrerántotta a kormányt. A nagyapám óvatosan közelebb somfordált. Az őz csak a fejét mozgatta, és meg-megrándult a teste, de mozogni nem volt képes. Akart, de nem haladt, mint az augusztusi ősz.

A négerlegény épp akkor kászálódott ki a roncsolódott vezetőfülkéből, amikor nagyapám megérintette az állat oldalát, méghozzá alig észlelhetően, ahogy a szél játszik a fejletlen kalászokkal kora júliusban. A patája beleragadt az erdei út megolvadt aszfaltjába. Nagyapám – jobb híján – megfogta az őz vékony lábát, és elkezdte erőből húzni, de az nem moccant. A néger is besegített. A feszültség hirtelen oldódott fel. Az őz bőgött, miközben a két férfi megdöbbenve nézte a bőrt átszúró, eltört csontot.

Ekkor biciklizett elő az erdőből egy kacarászó lány és egy öreg. A nagyapám sosem látott a lánynál bájosabb teremtményt életében. A lány arcára az ijedség hirtelen ült ki. Közben nagyapám érezte, mintha az egyensúly lassú megvonására épülne a folyamat1. Feltorlódtak az érzelmek. Anežka Triščová vagyok, mutatkozott be a lány tört angollal. Ő meg az édesapám, tette hozzá hangosabban, hogy túlharsogja az őz üvöltését. Végül más helyiek segítségével az őzet kiszabadították, viszont nagyapám csapdába esett. Ennyi idő távlatából nyugodtan mondhatom, hogy sosem szabadult belőle.

Az őzet egy állatkert vette gondozásába. A sérült lábat sajnos amputálni kellett, azonban adományból kaptak egy használaton kívüli asztallábat, amelyből műlábat faragtak. Ennek segítségével, kissé ügyetlenül, de elbotorkált. Sőt, jobb napjain úgy kopogott kifutójának a betonrészén, mint magabiztos, gazdag nők. Egy éve volt az állatkert lakója, amikor jobb szemére megvakult. A gondozók – még jobban kihangsúlyozva, hogy az őz nem szárazföldi patkány – egy fekete vászondarabbal takarták le a sérült szemét. Ettől kezdve világhírűvé vált a kalóz megjelenésű őz, miatta az állatkert látogatóinak száma egy éven belül megtízszereződött. Kiemelt esemény volt a minden májusban megtartott Kreáljunk papagájt! művészeti verseny. Az alkotóját híressé tevő, többnyire tarka színekben tetszelgő, győztes kartonszobrokat az őz egy hétig viselte a hátához erősítve.

oz

Nagyapám és Anežka ezen a versenyen újra találkoztak és egyfolytában mosolyogtak. Vajon egy pirospozsgás arcon a szerelem hol kezdődik el?2 – gondolkozott nagyapám.

Együtt mentek haza. Mikor a felújított házhoz értek, az öreg bevonszolta, és csókolta, amijét érte. Telhetetlen, kielégítetlen vágyat érzett. Elkeseredett küzdelem volt. Hirtelen lekerült a falról a fából faragott feszület, amelyet Anežka teste úgy nyelt el, mintha a keresztre feszített Jézust a méhre kalibrálták volna. Az eset után visszaakasztották a falra, mintha semmi nem történt volna, de nem volt még egy ilyen pinaszagú Jézus egész Amerikában.

Két év múlva házasodtak össze. Abban egyetértettek, hogy vissza fognak települni Európába, de a dédnagyanyám Magyarországra, a nagyapám meg Csehországba szeretett volna költözni. Végül nagyanyám akaratából az Alpokalján kötöttek ki, ahol alapítottak egy boltot. Az átlagnál apróbb és büdösebb halasüzletet, amelynek a kínálata a profitnövelés érdekében karácsonykor osztrák fenyőfákkal bővült. Év végén mindig garantált volt a nyüzsgés a bolt környékén. Egyeseknek csak az orruk követelte meg, hogy arra kanyarodjanak, mert nem létezett még egy ilyen hely az egész kontinensen, ahol az alföldi szikes tavak és az Alpok fenyveseinek illata ennyire szerencsésen egyesült volna.

 *

(A szöveghez tartozó illusztrációkat Németh Alexandra készítette.)

DSC08277

1 idézet Krusovszky Dénes A felesleges part című verséből

2 Zilahi Anna Irtás című verséből átirat