szavaid mögötti fény, mint egy résnyire nyílt ajtó mögül
előcsalogatott bizonytalan fényforrás, nem sejt sokat
a holnapból. aztán van, hogy szelíden kitisztul.
unalmasan egyenget egy-egy volt ex csajodnak beígért
szívesség, mondjuk a Kálvinig, valósággal viszi a lábad.

végül metró; mert mégis csak felszállsz rá, semmi átmenet nélkül
zsibbasztóan szélesnek érzed alsó állcsontodat. pedig itt,
a mesterségesen előállított, színes időkapszulákban,
ahol a sejtelmes, szórt fény ellenére egy irányba tartasz
sok szép nővel, akár mosolyoghatnál is.

őszintén szólva, a melletted állók csupasz alkarjának
fogak általi felpiszkálása már nem megy jól.
és ha mégis van egy bátor ismerős, akkor róla, mint a citrom héjáról,
jelentéktelenül savanykás, vékony felszíndarabkákat hámozol le
a száddal az első mozgólépcsőig. mire felérsz, tudod,
hogy kiköpöd.

kint, a felszínen pedig, bátortalan ősz gyürkőzik az idővel.
látja: huszonhat év összes pénteke ebben a vékony
kabátban, s nem tudja eldönteni átfújjon-e rajta. de akkor az egyik
bazár aljában – ahová hibázni járnak a robotok –,
fel kéne kapnia egy hajléktalan viseltes kalapját is.

és azt, ha lehet, inkább elkerülné. az éjszaka idegenjei majd úgyis
elintéznek mindent.