Aki nem akar meghalni, annak jól jön majd a génmódosítás, de érzelmek azért a jövőben is lesznek. A populáris irodalomnak nem kell szükségszerűen elkülönülnie az úgynevezett magaskultúrától, a zsánerműfajokban is lehet szépirodalmi igényességgel alkotni. A Roham Bárban Sepsi László író, kritikus Brandon Hackett sci-fi-íróval beszélgetett.

A beszélgetés egy sorozat része, amelyet POPJAK címen a József Attila Kör szervez. Érdekes kezdeményezés, már csak azért is, mert a kortárs irodalmi körökben enyhén szólva sem esnek kedvező megítélés alá a zsánerkönyvek. Még A patkány évét, Bartók Imre több műfaj irányába is kalandozó regényét is nehezen emésztik a kritikusok, a JAK idei szigligeti táborában, a kötetről szóló beszélgetés alatt és után is érezhető volt egyfajta idegenkedés, erős megosztottság a regénnyel kapcsolatban.

popjak_szk2

A Csillagok háborúján szocializálódott Brandon Hackett (polgári nevén Markovics Botond) és a műfajban otthonosan mozgó moderátor, az író-kritikus Sepsi László beszélgetéséből kiderül, hogy a sci-fi irodalom képviselőinek utóbbi években írott művei egyre jobban közelítenek a szépirodalomhoz. A tudományos szempontból átgondolt, elképzelt jövőben, az általában ridegnek és személytelennek ábrázolt világban nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatok, kidolgozottabbak a karakterek, mint a korábbi művekben.

A Hackett-könyvekre nemcsak a megmaradt emberi érzések, a barátság vagy a szerelem viszonylag újszerű ábrázolása jellemző,  a szerző a szereplőket és a helyszíneket is közelebb hozza a magyar olvasóhoz. Sepsi megjegyzi, hogy az ilyen típusú könyvek cselekményét általában New Yorkba helyezik íróik, itt viszont Budapest a helyszín. A 2008-as Isten gépei főszereplője egy magyar lány, a 2012-es Az ember könyvének pedig egy magyar fiú – ha már az írói név angol, magukban a regényekben legyen valami hazai íz.

A témák azért részben klasszikusak. Az író elképzeli, hogy milyen lesz a világ évtizedek múlva. Az persze kicsit ijesztő, hogy csak évtizedekről van szó, így a beszélgetés résztvevői és hallgatói nemsokára nagy valószínűséggel megbizonyosodhatnak róla, hogy a most elképzelt új világ mennyire lesz azonos a valódival. Azon viszont mosolygunk, amikor Brandon Hackett arról beszél, hogy „nem mindenki szeret meghalni”, ezért is foglalkoztat sokakat a génmódosítás, amely megoldás lehet a betegségekre és az öregedésre.

popjak_szk1

Mosolygunk, de tényleg egyre közelebbinek tűnik az idő, amikor a biotechnológia megváltoztathatja az életünket, mint ahogy az sem feltétlenül utópia, hogy a digitális irodalom kiszorítja a papír alapút – ez a folyamat tart már egy ideje. Hackett foglalkozik azzal is, hogy milyen lesz az a világ, ahol gépek gyártják a könyveket. Ez nem feltétlenül számít klasszikus sci-fi témának, az írni-olvasni szerető embert azonban legalább annyira foglalkoztatja, mint a gépek térhódítása, vagy az emberi kapcsolatok kiüresedése.

A poszthumán témában Sepsi megemlíti a kortársak közül Bartók Imre, Győrffy László és Nemes Z. Márió munkásságát, Hackett viszont beismeri, vannak lemaradásai ebben a tárgykörben. Elmondja még, hogy kevés esélyt lát szövegei angol fordítására, bár lengyelül jelent már meg írása, általában azonban az angol nyelvű könyveket fordítják más európai nyelvekre. Bár én is azok közé tartozom, akik nem szeretnek meghalni, azért az örök élettel kapcsolatban is vannak aggályaim. Mindenesetre elkezdtek érdekelni a Hackett-regények, amelyeket más könyvekkel egyetemben szívesen olvasnék még sokáig, elsősorban papír alapon.