Az öngyilkosságra való természetes hajlam ott rejtőzik minden mozdulatban, választásban és nem választásban, elfogadásban, félrenézésben, szemlehunyásban, a gyávaságban, a némaságban, a butaságban, a lustaságban, a gyengeségben, a színeket, a formákat, a fényeket látó vakságban egyaránt. Öngyilkos mindenki, s mindenki napjában akár többször végez magával.

Alonso Quijano otthon marad. Nem indul útnak, Don Quijote nem születik meg. Alonso Quijano kegyetlenül végzett magával, s eme sorozatos öngyilkosság nap mint nap megismétlődik, akárhányszor az otthonmaradást választja.
Sorozatosan elkövetett öngyilkosságok, mint a krízis állandósága. Az öngyilkosság nem valami végzetes, hirtelen és visszafordíthatatlan károsodás, hanem paradox módon egyfajta hosszan kitartott nyugalmi állapot, a feltétlen elfogadás és alárendelődés, a meghódolás szinonimája, a kérdezés és a lázadás ellentétje. Nem forradalmi lázongásról, királygyilkosságról van szó, hanem a lázadás legelemibb formájáról: a jelentéktelenségből való kilépési kísérlet tragédiájáról. A jelentéktelenség állapota pedig a rá-nem-kérdezés lustasága, a hagyományok, s egyéb öröklött dolgok kérdések nélküli feltétlen elsajátítása.

Az igazság régen eltorzult. Szinte visszabogozhatatlan hálózat a hazugságok, a torzítások, a korrupció rendszereiben. Az igazság arctalan. A lázadást nem a hazugságok meglétében való megbotránkozás váltja ki, hanem az elrejtett igazság arctalansága által kiváltott szorongás. A lázadás tragikus, mert ugyan rendelkezik célkitűzéssel, eredményt sosem érhet el. Az igazság teljes kibogozása ugyanis a kultúrát, Stefan Zweig szavaival a „legszentebb felesleget” pusztítaná el. Nem az igazságot tudjuk, hanem a hazugságok meglétével vagyunk tisztában. A hazugságot azonban nem a hétköznapi moralitás szintjén kell elképzelni. A kultúrateremtő hazugságok egyszerű álcák, maszkok. Lényegük, mint minden hazugság lényege, valami eredetinek, valami igaznak a takarása. A motiváció szinte minden esetben ugyanaz: félelem. Félelem, hogy a személyiség valódi, korántsem elfogadható arcát mutatja mások, a kultúra felé. A megfelelés kényszere uralkodó, s nem az igazság utáni kutatás szorgalma.

A világ eltakart igazságára való rákérdezés tehát a lázadás lényege. Ha az igazság nem lenne eltorzítva, kultúra hiányában a lázadás sem tudna kialakulni. A kultúrát pedig épp az aktuálisba való bele-nem-nyugvás alakítja. A folytonos rákérdezés, a lázadás tarja elfogadható távolságban az igazságot a torzítások világától. Don Quijote őrsége ez az igazság felett.

Stummer Kriszitán a Térnyitás Konferencián augusztus elsején elhangzott előadásának esszé változata a konferencia honlapján olvasható teljes hosszában.