értékelés

A kötet szövegeinek erejét éppen az adja, hogy a könyv elemeit nem érthetjük meg önmagukban, nekünk is meg kell idéznünk saját szellemeinket, hogy szót értsünk a szövegekkel.

7
A szerző értékelése

Sopotnik Zoltán – a 2012-es Könyvhétre megjelent – negyedik könyve nem könnyű darab. Jól felépített munka, megannyi motívum, formanyelv és műfaj keveredik benne, melyek között a tájékozódás ugyan nehéz, mégis a 185 oldalas kötet szövegei konzekvens, az olvasót magával ragadó univerzumot teremtenek, amely egyaránt olvasható egy család vagy egy halott ikertestvér (mágikus elemekkel teli) elbeszéléseként, mint egy transzcendens élmény (az egész kötet felett lebegő kohéziószellem, a Perzsa) nyelvvé transzformálásaként.

846950_5

Bármelyik narratívát válasszuk is térképül Sopotnik „Fejfájós parkjához”, végül elnyel minket a nyelv sűrűn izzó üvegalapanyaga, melyet a szerző mondhatni az irónia eszközével fúj magyar nyelvű szövegekké. Pont úgy, mint a könyvbéli fiktív család mitikus őstörténetének üvegfúvó tagjai, akiknek varázslatos képességeiken túl „saját nyelvük is volt, amit csak a kolóniában élők értettek” (80.). Az elbeszélő nyelvét (a dolgok és a neveik közötti viszonyt, a szavak jelentését) ráadásul mintha folyamatosan befolyásolná egy, csak a megszólaló számára látható transzcendentális erő: a sokszor egy gyermek képzelte hősként (karddal, pajzzsal), míg máskor alaktalan szellemként (hangként, érzésként, formaként) megjelenő Perzsa, aki miatt („elfelejtem a nyelvem, vagyis nem úgy használom, ahogy kéne” (75.)) a versbeszélő elsődleges nyelvi megnyilatkozási formája maga a költészet lenne. A Perzsa a nyelv médiumának metaforájaként is funkcionál: a beteg (beszédképtelen) ikertestvér és a megszólaló közötti kommunikáció eszközeként szolgál („küldözgettük a perzsát át az árnyékon, így beszélgettünk” (81.)), mely beszélgetés ráadásul nem is szóban vagy írásban valósul meg, hanem a Perzsa teste válik egyfajta hordozóvá, furcsa, idegen nyelvi jellé.

„Ha a bátyám azt akarta mondani, hogy köszi, minden oké, megvagyok, fegyver nélkül, mosolyogva jelent meg a perzsa. Ha például leszíjazták, mert rohama volt, teljes harci díszben jött elő valahonnan.” (88.)

A Perzsa (és így a kötet) nyelvezete ezért tűnik néhol infantilisnek, néhol pedig kifejezetten zavartnak: a felnőtt elbeszélő verseit és prózai szövegeit egy serdületlen fiú traumái, aspektusa és világlátásának nyelvi tendenciái határozzák meg. „Meseregény a durvábbik / fajtából” (Üvegvarratok). A szövegek több helyütt rájátszanak a mesemondás formai jegyeire is. Az egymásba fonódó látomásszerű történetfoszlányok mellett ugyanakkor folyamatosan jelen van a költő, és a költészet reflektált nyelvrögzítő tevékenysége, amely tevékenység fel-felrántja a szöveg felszínére az olvasót, és a nyelv nyelvi mivoltával szembesíti. A szembesítés, a könnyen tovagördülő olvasásból való szándékos kizökkentés eszközei lehetnek a fent említett, néha az értelmezhetetlenségig feszített, zsúfolt, visszakövethetetlen képek, mint például:

„nem sír, nem néz utána. / a veteményes kutyaalak-/ ban felásva. Ugat.” (16.)

Vagy a furcsa, össze nem illő jelzős szerkezetek, melyre jó példával szolgálnak a kötetbéli cikluscímek is („Fejfájós park”, „Bársonyos szanatórium”, „Lassú társas”, „Borzas haza”, „Nulladik napok”).

Az önmagukban is működőképes versciklusok közé ékelődő Lassú társas című prózai szövegfolyamban felelevenednek és új megvilágításba kerülnek a versek motívumai. Ez a szakasz megformáltságát és nyelvezetét tekintve is hasonlít a költeményekéhez: laza asszociációk, „üvegvarratok” mentén összekapcsolódó bekezdések alkotják. A Fejfájós Park versei előkészítik a szöveguniverzumot az olvasó számára.

„a régi fák előtt, amelyek / egy másik világ redőnyei” (23.)

Ebben a ciklusban jelenik meg a Perzsa mellett az írást implikáló másik csodás elem, a folytonos migrén.

„a migrénnel / felűről szónak hozzá az árnyak. / Törnék a nyelvét, a miheztartás végett.” (9.)

A második ciklusban felnőttkori sztorik, problémák és a migrénnel járó pánikbetegség válnak a versek témájává, melyet a kötet során újra és újra előkerülő motívumokkal és nyelvvel mesél el:

„később a tragédiák / hasán a férfiszőr / megőszül. Úgyis” (51.)

Ebben a ciklusban a kötetet egybetartó saját mitológiából zavaróan kilógnak az Istent megszólító, a többi versindításhoz képest igen gyengére sikeredett sorok: „Fogást keres rajtam az / Isten.” (Hajolva rontja el); vagy „Isten házát kaparom, / hideg fölény ereszkedik / belém.”(Házi); amelyek nehezen hozhatók közös nevezőre a lírai teljesítmény többi darabjával, csakúgy, mint az utolsó ciklus több sora, mint például a „Vittük haza / Esztert a lázmérő alakú kórházból, meg is / jegyeztem, hogy a lift lehetne benne a higany” (Higanyláz), melyeket célszerű lett volna húzni egy verseskötethez képest így is nehezen kezelhető mennyiségű korpuszból. Gondolok itt az olyan, a sopotnoki nyelvből szinte magától eredő „rutinversekre” mint az Idegesítő lendület, Gyakori pont, vagy Érdeklődő idő, illetve több más olyan költeményre, amelyekben úgy tűnik, a főbb motívumok nem találják meg a helyüket az egész kötet viszonylatában.

A Borzas hazában a politika és a történelem „valódisága” interferál a „saját” családtörténet narratívájával. Megismerjük a nagyapa („Apósnak hívtam, a szíve összeért az éggel”) történetét a majdnem agyonvert náci tiszttel, az kötetben sokszor megidézett üveggyár kontextusában megelevenedik ötvenhat, illetve megismerjük a szerző saját fiatal és felnőttkori élettapasztalatit, és a velünk élő folytonos történelemhez fűződő viszonyát is. A ciklus a család saját, csodás elbeszélését a politika szabta beszédmód keretein belül valósítja meg, ezzel pedig a történelem elbeszélésével szemben a saját nyelv igazságának problémáját aktualizálja.

„Arra jött rá hirtelen, hogy az ember nem különálló izé, hogy mindenkit összekapcsol a megmagyarázhatatlan, mindenki egy rojt, mondjuk egy perzsaszőnyegen” (114.)

– összegezhetnénk Sopotnik Zoltán könyvének tapasztalatát, amely úgy szól saját nyelvéről, hogy közben a közösről is beszél. A kötet szövegeinek erejét éppen az adja, hogy a könyv elemeit nem érthetjük meg önmagukban, nekünk is meg kell idéznünk saját szellemeinket, hogy szót értsünk a szövegekkel.

„Mennyire intellektuális, tapsoltak, mennyire posztmodern” (117.)

Sopotnik Zoltán, Saját perzsa, Libri, Budapest, 2012.

A FÉLonline.hu értékelése: 7/10