Elrettent az valakit, hogy egy szovjet asztronauta-házaspár, Anatolij és Ludmilla története szolgálja egy lemez alapkoncepcióját? Elsőre furcsán hangzik, de aztán az ember bele tudja élni magát a történetbe. A budapesti Képzelt Város harmadik stúdiólemeze, az Anatolij tényleg az űrbe repít – misztikus szintetizátorok, brit-beütésű visszhangos gitárok, cselló, effektek – ez bizony nem popzene.

A tavaly énekesváltáson átesett zenekar elmondása szerint elrugaszkodott a korábbi irányoktól, tudatosan valami mást akartak csinálni, mint az első két lemezükön. Új frontemberük, Kovács Ákos is aktívan részt vett számírásban, így született meg a hatos közös nevezője – nyilatkozták a tagok a Recordernek, ahol mától hallgatható az Anatolij.

anatolij_cover

Október 30-ig, a lemezbemutatóig ingyenesen letölthető az Anatolij (katt a képre)

A lemez legnagyobb erénye a minőségi hangzásvilág – e nélkül, feltételezem nem is lenne szerethető. Ezért nagy dicséret (az egyébként Subscribe-gitáros) Horváth Attila hangmérnöknek. A pihe-puha, halk részek simogatnak, a torz zúzások pedig arcon vágnak – adott helyeken egyszerre andalgunk a melankolikus csellóval vagy döntünk ki fákat a gitárokkal. Bármilyen tragédiát feldolgozó filmbe el tudnám képzelni a Vörös óriás szívtépő intróját, ami számomra a legkiemelkedőbb vonós téma az egész lemezen. Gitárokon szocializálódott zenehallgatóként érthető módon inkább a pengetős témákra kaptam fel a fejem, (amik amúgy is többségben vannak). Csúcspont az Albireo B zárlata, egy hatalmas breakdown, olyan igazi „koncerten az égbe hajítod a sörödet” hangulata van. Említendő még itt a folyamatosan erősődő, nagy katarzis-faktorral rendelkező Theodor, bevallom, ezeknél még a hideg is kirázott.

képzeltváros_foto3

Egy ilyen műfajban, ahol egy zenekar hosszú számokat ír kevés szöveggel, és a tagok hallhatóan erősen vonzódnak mindenféle effekthez, fennáll néhány veszély. Indokolatlanul elnyújtott, öncélú szólózások, végletekig kimerített témák, a hallgató meg csak ásítozik. Na, ezek nem jellemzők az Anatolijra. Nincs olyan szóló a lemezen, ami csak a tagok nyálverését szolgálnák. Igaz, nem ugrottam fel örömömben minden számnál, de egy helyen sem volt „legyen már vége…”-érzésem.

Szövegvilágát tekintve is szállós lemezről beszélünk, és bár az énektémákat kissé egysíkúnak éreztem itt-ott, mindenhol alátámasztották a dalok hangulatát. Abszolút győztese a kategóriának az Ég veled, Anatolij!, a lemez záródala, ami két szóval könyörög csupán: „Adj levegőt…”

Nem jutott volna eszembe a világűr, ha nem tudom előre, hogy oda akar vinni a lemez, de minden esetre sikerült neki. Kicsit azért vágytam vissza a Földre, a populáris dallamok és slágerek világába, mert ha a Képzelt Város itt marad és kicsit törekszik a slágerességre, akkor szívesen nevezném őket a magyar Foalsnak.