jpgmgBkhyv5k_

2013. szeptember 24-én vehetted át a Craiovában alapított Mihai Eminescu Akadémia nemzetközi költészeti díját, a hírportálok beszámolója szerint a hamarosan román nyelven megjelenő verseidért. Egész pontosan milyen munkáról van szó (válogatáskötet, esetleg egy önálló verseskötet)?

Az Eminescu-díjat a román nyelvre eddig lefordított verseim alapján ítélték oda, de mivel nemzetközi zsűriről van szó, ismerték verseim spanyol és francia nyelvű fordításait is. A Félonline interjújával egyidőben kerestek Bukarestből a kulturális intézettől, hogy mikorra lesz készen a román nyelvű kötet, mert beütemeznének egy jövő év kora tavaszi bemutatót a román fővárosban is. Ez a könyv a craiovai székhelyű Europa Könyvkiadónál fog megjelenni. A kiadó vezetője egyben az Eminescu Akadémia elnöke is, Ion Deaconescu költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár, kultúraszervező. Ő lesz a válogatáskötet egyik nyelvi lektora, szerkesztője, és előszavának írója. Azt hallom, hogy év végére készül el a fordító, és ha minden kötél szakad, márciusban kijön a könyv.

Röviden mutasd be, kérlek, a kötet fordítóját, hogyan kerültél kapcsolatba vele?

A kötet fordítója Balázs F. Attila, erdélyi származású, Szlovákiában élő magyar költő-műfordító-könyvkiadó. Ő az AB-ART Kiadó és a Szőrös Kő folyóirat vezetője is egyben. A szakmából mi már korábbról ismertük egymást, de komolyabb együttműködés azóta alakult ki, hogy Attila bekerült a Magyar PEN Club vezetőségébe. Az ő ajánlására kerültem a fesztiválra meghívandók listájára. Egyáltalán nem bánom, hogy nem román szakember fordít, maximálisan megbízom az ő nyelvismeretében és érzékenységében. Fokozza a bizalmat, hogy ő minden egyes elkészült fordítását ellenőrizteti a nyelvi lektorral, és az én erdélyi íróbarátaim szintén elismerően szóltak az eddig elkészült fordításairól. Majd úgyis meglátjuk a végén, milyen munkát végzett.

Milyen tapasztalatokat szereztél a díjátadó ünnepségen, mesélj röviden a felvezetésről, a rendezvény körülményeiről?

Mondanom sem kell, milyen kellemes meglepetés volt, amikor egy francia nyelvű levélben értesítettek, hogy én kapom a költészeti fődíjat. Az Eminescu-díj nemzetközi rangot jelent. Alapításához olyan költőnagyságok adták a nevüket, mint Jevgenyij Jevtusenko, Eugéne Guillevic, Edoardo Sanguineti, vagy a modern irodalomelmélet nagy alakja, Jacques Derrida. Elmondták, hogy eddig mindig az Eminescu Akadémia kebelén belül osztották ki a különböző szakmai díjakat, idén először léptek ki a nagyobb nyilvánosság elé ezzel a nemcsak nevében nemzetközi fesztivállal. A díjosztó ünnepséget zsúfolt ház előtt tartották a patinás Művészetek Múzeumában. A külföldi vendégek mellett felvonult a helyi és országos politika, a sajtó, sőt az olténiai metropolita is beszédet mondott, aki egyben Craiova érseke is, mint megtudtam. Megadták a módját, annyi szent. A diploma mellett Vincenzo Bianchi, tényleg világhíres szobrász külön erre az alkalomra készült művét kaptam, az idős alkotó személyesen adta át. Gyönyörű munka, ott van az íróasztalomon, örök emlék, ha van ilyen, hogy örök. Két külön felolvasó-estet is szervezték körénk. A magyar delegáció még Balázs F. Attila, Simon Adri, Berka Attila és Székelyhidi Zsolt volt, valamint egy fiatal médiás, Monozlai Flóra, aki rögzítette az eseményeket. Másnap kerekasztal-beszélgetés volt a költészet jövőjéről; itt spanyol, chilei, szerb és moldvai írók között mondhattam el a véleményemet. Végül ide tartozik, és az eseményt övező médiaérdeklődést jól példázza, hogy a román országos kereskedelmi kábeltelevízió a fesztivál zárónapján egyenes adásban hívott meg Attilával együtt egy stúdióbeszélgetésre.

jpgG65Tejkvxm

Lovagkereszt, József Attila-díj, Babérkoszorú-díj, Eminescu-díj. Szerinted fontos-e egy alkotónak, hogy munkáját időről időre eszmei és/vagy anyagi értelemben véve elismerjék?

Mielőtt a kérdésedre válaszolnék, csak annyit, hogy nem volna szerencsés, ha a hazai elismeréseket kevernénk, vagy összemosnánk egy külföldi, nemzetközi díjjal. Most olvasom az Indexen, hogy 10 románból 5 és fél utálja a magyarokat. Én, úgy látszik, azzal a 4 és féllel találkoztam odakint, aki kedvel minket, és becsüli a teljesítményt, függetlenül attól, kié. Talán nem túlzás vagy szerénytelenség azt állítani, az Eminescu-díjnak kultúrdiplomáciai szerepe is van. Hidat épít, mondjuk legalább egy kis lengőhidat a két ország újfent megromlott közviszonyai között. Azt jelzi, hogy még van élet a politikától fertőzött világon kívül is. Azt jelzi, hogy kedves szlogenemmel éljek: a FIGHT FOR BEAUTY, a szépségért való harc erősebb tud lenni az efemer politikai megfontolásoknál. És ez jó, nem?
A kérdésre: a visszajelzés, a megerősítés, hogy tudomást vesznek rólad, mindenkinek számít, akár tagadja, akár nem. Ennyiben tehát fontos. Viszont egyáltalán nem mindegy, kitől, honnan és mikor érkezik az elismerés. Lehet sértő is, vagy egyszerűen csak szánalmas, ha valakit már csak a halálos ágyán, vagy 20 évvel a főműve megírása után vesznek észre. Az is rosszízű, ha egy díj kompenzációs díjjá degradálódik, mint nálunk a művészeti középdíjak többsége. Az elmúlt évtizedben szép számmal láttam arra példát, hogy mondjuk a József Attila-díjat 50-60, sőt 70 éves írók kapják a fiatal, de már bizonyított írók helyett, pusztán azért, mert nekik még nem volt. Ez mindig a kortárs szakma és a mindenkori kulturális adminisztráció közös felelőssége.

Mit jelent számodra a kultúraközöttiség, mit gondolsz arról a kérdésről, hogy verhet-e hidat az irodalom nemzetek közé gyűlöletkeltő politikai lózungok ellenében?

A kultúra és a művészet az egyetlen terület, amely képes hosszabb távon, érdek nélkül, bensőséges és minőségi kapcsolatot teremteni a különböző népcsoportok, nemzetek között. Ez nem a PEN-főtitkár szabványszövege, ez a meggyőződésem. Petőfi Sándor vagy Kertész Imre más nyelveken megjelenő művei erősebben ratifikálják a népek összefogását, mint bármely, politikusok által aláírt díszes okmány. És amíg világ a világ, ez így is marad. Ha ebben nem hinnék, „másra hagynám az áldozatot.”

jpgGmc3_5dVSN

Még milyen egyéb munkáidból terveznek a közeljövőben fordítást?

Nagyüzem van mostanában, ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam. A spanyol és a héber-magyar kétnyelvű önálló kötetek után tavaly év végén jelent meg mandarin nyelvű verseskötetem Tajvanban. Rá egy hónapra a Sehr Gedichte, német nyelvű verseim kis gyűjteménye a Hochroth kiadó jóvoltából. Novemberben utazom Norvégiába, ahol a tavaszra megjelenő norvég verseskötetem promójaként felolvasok néhány városban. Delikátesz, hogy egy Magyarországon végzett és itt dolgozó gambiai hölgy, Theresa Bass már majdnem elkészült a wolof és mandinka nyelvű, Afrikában megjelenő versválogatással. A gambiai versbarátok, gondolom, már homlokukat törölgetik az izgalomtól, hogy mikor olvashatnak Turczit az anyanyelvükön… És akkor még nem említettem azt, hogy szép fokozatosan beindulnak az idei Könyvhétre megjelent Minden kezdet című regényem szlovák, angol, német, litván és török fordításai is. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezekből könyv is lesz, de azért reménykedem.

Mesélj a munkaterveidről, min dolgozol épp aktuálisan?

Bloglírát írok, papírra. Mielőtt dobnál egy hátast, annyit elmondok, hogy a blogbejegyzésekhez hasonló módon, reflexiókkal, kommentekkel súlyosbítva készülnek ezek a szövegek. Nagy lélegzetű írásokról van szó, mindig egy-egy régóta kerülgetett nagy téma köré írom, amivel már tartoztam magamnak. A Tolnai Ottóval való nagy téli beszélgetésünk, majd a Balkáni babér és A kisinyovi rózsa többszöri olvasása szabadította el bennem ezt a fajta „epikus indulatot”. Van, amit komoly kutatómunka előz meg, van, amit csak egy újsághír indít el, azután nélkülem is írja magát. Próbálom tudatosan működtetni az ösztöneim. Úgy kikapcsolni a versfékeket, hogy közben egyetlen felesleges szó, vagy kép ne kerüljön a szövegbe/maradjon a szövegben, még akkor sem, amikor egy olyan, több mint 400 soros blog-poéma születik, mint most a Keleti portál.

jpgYehRe3FENg

A Parnasszus irodalmi folyóirat szerkesztőjeként tervezel-e tematikus számot, vagy fel tudnád-e hívni a figyelmet már meglévő lapszámra/kiadványra, mely centrumába a kultúraközöttiséget, az irodalom kultúrmissziós jellegét helyezi?

Első hallásra különös lesz, amit mondok: a kultúraközöttiségnek nem egy, hanem két vetülete van. Az első egy horizontális aspektus, ez az evidens, amikor két vagy több, történetileg-földrajzilag tagolt, egymástól távol eső, vagy elkülönülő kultúrák, esetünkben irodalmak összekapcsolása történik. Erre találtuk ki az ÁTJÁRÁS rovatot, ami sima műfordítás-blokk, újonnan lefordított versekkel, plusz a fordító műhelytanulmánya. Most éppen Oliver Friggieri, Málta nemzeti költője kapott helyt benne a verseivel, és a Máltán élő Boda Magdolna előszavával. A másik, a vertikális aspektus, azaz egy kultúrán belül, de különböző időben létrejött esztétikák helyzetbe hozása, összekapcsolása egymással. És itt nem csupán a már lezárt, modern klasszikus életművek kortárs, élő írók, szakemberek elemzésével történő újraértelmezésére gondolok, hanem a kortárs irodalmon belül, a fiatal irodalom és a még velünk élő, nagy öregek művei közti megtermékenyítő szakmai párbeszéd megfelelő mederbe terelésére is. Arra, hogy a 70 éves tudjon a 25 évesről, és fordítva. Csak akkor tisztelhetik, szerethetik, amit a másik csinál, ha tudnak egymásról, ismerik egymás dolgait. Ha innen nézzük, a Parnasszus mást sem tesz, mint átjárókat furkál a régiek és a maiak (a Redivivus nagyrovattal), valamint a fiatalok és az öregek között (Centrum nagyrovat). Két friss példát: Kántor Péter munkásságát helyeztük a Centrumba nyáron, Kormos István életművét idézzük fel az őszi számunk Redivivus, vagyis újraolvasó rovatában 40-40 lapon, fotókkal, sajtószemlével, új esszékkel és tanulmányokkal. És ezeket az átjárókat a fenti rovatszerkezetben már 8 éve furkáljuk, ami egy vakondoknak is sok, nem egy szerkesztőnek. De ez benne a szép.

(A képeket Monozlai Flóra készítette. A szerzőt e-mailben kérdezte Tinkó Máté.)