a föld sarkai csúcsok is.
összekuporodott macskák,
dorombolásuk, szuszogásuk
forgat minket, teszi, hogy
keringjünk egymás körül,
örökösen egymással szemben,
akár a hosszúsági körök,
vagy egy pontból fakadó,
de önmagukba soha vissza
nem térő erővonalak. pont,
mint ez az elképesztő érzés,
hogy te, a legtávolabbi csillag,
vagy én, hogy mi a másik nélkül
létezhetetlenek volnánk. ez a
kölcsönösség, hogy ezen a gömbön
ahol élünk távolodásunk egyben
közeledés, s nekünk lassan
összeér a hátunk.