Poros a járólap – a nappali forróságtól még meleg-, és vaksötétben botorkálok el a régi fotelig. Nekimegyek a teregető állványnak, a törött szennyeskosár megkarcolja a térdem, rálépek egy szem szőlőre. Lassan adja ki a lelkét, aztán bosszúból még bele is szúr a talpamba a két kis tehetetlen mag. (Olykor elgondolkodom, mennyire lehet elegük a növényeknek az emberekből.)
Az a régi fotel évek óta ott áll az erkély szélén – háromlábú, s borzasztó kényelmetlen. Leülök, magamra terítek egy takarót, balra dőlök, neki a falnak, és felfelé pislogok. Háromszögeket látok a pontokban. Nagy háromszögeket, kis háromszögeket. Háromszögháló az egész csillagtérkép.
Próbálok megnyugodni – kilélegezni azt a sor szarságot a szívemről, nem gondolni semmire, csak a háromszögekre a csillagokban.

Falunap van a hétvégén. Szeptember 7, szombat. A falu csendes amúgy, s a csendben minden kicsi zaj nagyobb pofon. Terelés is van egy lezárt főútvonal miatt. Közel lakom a 87-eshez.

Előbb a kocsizaj vonja el a figyelmem. Egy darabig repülőket keresek az égen, mert egyszer megsúgtad a világ legnyíltabb titkát; a repülőgépek zaja is lehallatszik a földre. Aztán belátom, ez a zaj nem az a zaj, és megpróbálom száműzni a sok súrlódó gumi hangját a fejemből.
Aztán elkezdődik a tűzijáték, s nekem végképp elegem lesz. KI akarok feküdni a tetőre, háttal az egész marhaságnak – nem a fény zavar, hanem a durranások kiszámíthatatlansága-, neveket keresve a csillagokban, úgy, ahogy soha nem teszem, de mindig is nagyon szerettem volna.

Mostanában annyiféle akarás van a napjaimban, hogy tudom: valami másfele csorbult bennem.