Nagyon súlyos felolvasás.  Vértelen komolyság. Véres komolytalanság. Stílusgyakorlat. Stílusparódia. Hülyéskedés. És így tovább. Sokféle értelmezést kaphattunk előzetesen Simon Mártontól, mire is lehet majd számítani a Pepita Oféliában szervezett esten.  Bizonyos legfeljebb csak annyi volt, hogy egy a szappanoperák világával kapcsolatos szövegét olvassa majd fel a szerző, de hogy konkrétan mit jelent mindez, ahhoz bizony végig kellett ülni az egészet. Úgy tűnt, a közönségnek ez egyáltalán nem esett nehezére.

Az első pillanattól fogva nem az az érdekes, hogy minek is nevezzük:  felolvasás vagy felolvasószínház, a kategóriák e tekintetben lényegtelenek. A lényeg, hogy Szappan a program címe, s az ismertetésben “szellemi védnökként” feltüntetett Gabriella Spanic neve sem hagy kétséget, ez tényleg az, aminek látszik, itt most tényleg a latin-amerikai sorozatok világa elevenedik meg.

És mégsem egészen.

Először csak Simon Márton ül az asztalnál a Pepita Ofélia színpadán. Egy verset olvas fel, de hallás után lehetne akár egy átlagos regény átlagos kezdete is. Kamaszkor, nemi érés, a kissrácok által rajongott fiatal felnőtt nő, aki azóta kiábrándítóan átlagos életű középkorú háziasszony lett, stb. Izgatott várakozás. Ez most már az? Ez már a szappanopera része?

szappan1

Aztán Kemény Zsófi lép a színpadra (ez változás a programban, az eredeti kiírásban ugyanis még nem az ő neve szerepelt közreműködőként), szerepe szerint „n”, egy pimasz kishölgy, aki oda-odamondogat a másiknak, a Simon által játszott „f”-nek.  A bonyodalom abból adódik ugyanis, hogy a férfi saját állítása szerint Kovács Géza, középkorú magyar költő, író és műfordító, a cserfes lányka azonban úgy tudja, asztaltársa Felipe  Joao Pedro Luiz de Santa Cruz milliárdos, egy konzervbirodalom örököse, akit neki kell Brazíliába hazavinnie.

Az alig háromnegyed órás dialógusban tehát ez a két világ ütközik, de mindkettőn egyaránt nevet a közönség. Ha Simon Márton beszél, akkor inkább magunkon, a saját jól ismert világunkon, no meg egy kicsit a  hagyományos költő sztereotípiáján, ha Kemény Zsófi , akkor a szappanoperák stíluselemein. Bosszút esküdő ex-feleségen, ex-anyóson, gonosz fivéren, megmentésre váró birodalmon, fecsegő daduson, hirtelen felbukkanó lánygyermeken, szemműtéten, és így tovább. Mindez egyfajta metafikciós játéknak is tekinthető, hiszen a tipikus jelenetek valójában nem elevenednek meg, nem dramatizálja őket a szöveg, csupán „n” meséli el azokat, egy idegen kontextusba áthelyezve.

Érdekes jelenség e kis darab szövegszerűsége is. Mindkét szereplő tisztában van vele, hogy papíron létező entitások. Erre utalnak az olyan szóváltások is, mint amikor a lány kérdezi, mégis mint gondolt a másik, mit jelent az az „f” ott a papíron előtte, ha nem Felipét? Hát talán azt, hogy f, mint férfi, érkezik rá a válasz. Ezt a hatást olyan megjegyzések is erősítik, ahogyan például a férfi rászól a lányra, ne használjon annyi felkiáltójelet.

szappan2

Valóság és fikció egymásba játszása a helyszín és a közönség bevonásában is megjelenik. Hiszen tényleg egy pincében vagyunk, tényleg egy felolvasás zajlik (ahogyan azt Kovács Géza állítja, míg a lány szerint Felipe csak bujkál itt, és csak képzeli magának a közönséget). Másrészről, míg Kemény Zsófit könnyű elfogadni egy Brazíliából idecsöppent szappanopera-szereplőnek, addig Simon Márton időnként mintha kiszólna kreált karaktere mögül.  Mert a néha harsányan túljátszott „hogy mi van?” típusú kérdések és visszakérdezések között súlyosan ülnek az olyan félmondatok is, mint az „annak az égbekiáltó látszathazugságnak a tövében elbújva, hogy  van bármi értelme 2013-ban verset írni”, vagy még inkább a többször is visszatérő „akkor is ide tartozom” szófordulat (pl. „ha addig jó, míg a körülöttem lévő ország nem vesz rólam tudomást, akkor is ide tartozom”).  Elsősorban Simon Márton slam szövegeiből lehet ismerős az a tematika, ami menthetetlenül befurakodik ide is.  Másrészről pedig arra kettősségre emlékeztet engem ez a disszonancia, ahogy a NEDV-EDZÉS  című, alapvetően vicces felolvasás-sorozaton Kalapos Éva Veronika szövegeiben mindig ott rejtőzött mélyen egy-egy súlyos emberi tragédia.

Alapvetően mégis a nevetés határozza meg az est hangulatát. Azonban még egy szappanopera sem tarthat örökké, véget kell hát érnie ennek a felolvasásnak is. Ebben valóban benne van némiképp a befejezés kényszere is, nincs igazán ereje annak, ahogyan zárásként a férfi bevallja, hogy bocs, de ő tényleg Felipe (illetve Filipe, hiszen mindkét névváltozat elhangzik a felolvasás során). Ezzel együtt a taps a végén a közönség részéről mindenképp megérdemelt.

Úgy gondolom, ez így, ebben a formában egy egyszer eljátszható, megismételhetetlen játék volt, egy egyszer elsüthető poén, aminek bája épp a bevezetőben is említett  előzetes bizonytalanságokban rejlett. Ennek ellenére persze azzal sem lenne semmi gond, ha a Szappannak (nem feltétlenül ebben a formában, de) folytatása következne.

Szappan. (Simon Márton Szappan című írásának felolvasása. Felolvasók: Simon Márton és Kemény Zsófi.) Pepita Ofélia, 2013. október 10.