Barna-buja Halál:
itt görnyedek kétrét.
Mielőtt fölmennénk –
egy kicsit még nézz szét…

Fene bánat mardos,
szörnyen szaggat, széttép.
Bocsásd el, Úristen
ifjúságom. Végképp.

(Mihalik Zsolt: Kedvcsináló) [1. in: Mihalik Zsolt, Hetvenkedéseim, Syllabux, 2009, 55.]

Zalán Tibor legújabb kötete, a Holdfénytől megvakult kutya érdekes olvasmány – még ha a címe nem is túl bizalomgerjesztő. Érdekes: egészben – nem foglalkozva azzal, melyik vers sikerült jobban, melyik kevésbé.

ZALAN_BORITO

Ahogy a fülszöveg is írja, „egy élettől búcsúzó lírai én beszél” a kötet verseiben. Ez pedig azért érdekes, mert – és Keresztury Tibor is erre hívja föl a figyelmet a Literán közzétett ajánlóban [2. Keresztury Tibor, Változatok búcsúzásra, http://www.litera.hu/hirek/valtozatok-bucsuzasra] – Zalán Tibor már régóta búcsúzik. Ha a régebbi kötetek élettől búcsúzó versei most nem is kerülnek felsorolásra, a megelőző, tavalyi kötetet, a Fáradt kadenciákat mindenképpen meg kell említeni. Ebben tizenöt rezignált hangú, a végromlásról tudósító, töredékes hosszúverset kapott az olvasó, melyek formailag és tulajdonképpen tartalmilag is Sziveri János Bábel című, nagy hatású költeményét idézték.

Keresztury rövid ajánlójának fontos észrevétele, mikor a kadenciákat összehasonlítja az új kötet verseivel, és azt találja, hogy míg a tavalyi kötet lírai énje még kitartott, bírta még, addig az új versek a romlás újabb, előrehaladottabb stádiumának lenyomatai. Ez pedig a versformában mutatkozik meg elsősorban. Sziveri Bábelje jól formált, kétütemű, párrímes négysoros szakaszokból álló vers – Zalán kadenciái, mint feljebb említettem, hasonló mértékben íródtak. Ezzel szemben a Holdfénytől megvakult kutyában formailag a szabadversek és a töredékek dominálnak.

Ha akad is egy-egy kötött (vagy kötöttebb) formájú vers – és persze akad –, egész biztosan találunk benne (néha csak igen apró) normaszegést. Van haikufüzér, vannak szonettek, és dalszerű négysorosokban írott szövegek is. Ám a füzér egyetlen verset ad ki, tehát a haiku formailag versszakként alkotja a szöveget. A szonett rímképlete nem szabályos, vagy éppen fordított a szonett: 4-4-3-3 helyett 3-3-4-4 strófaszerkezetű. A dalszerű, rímes szövegeket rendre rímtelen sorok vagy kancsalrímek bontják meg.

A szabadversek áradása alkalmat ad az érthetőbb, kifejtettebb beszédre, míg a formai kötöttségek természetesen gyakran elliptikusabb szövegeket eredményeznek. Itt a formai normaszegések (is) hivatottak jelezni azt, ami (valószínűleg) a kötet első verseitől nyilvánvaló: valami nincsen rendben.

Vívódom magammal, hogy rátérjek-e a kötet kiemelkedő verseire. Vannak ilyenek, több is, és el lehetne időzni egynél-egynél hosszabban, de attól tartok, ezáltal más, kevésbé jól sikerült, ám ugyanolyan fontos versek maradnának említetlenül. Sőt, az ártatlan felsorolás is a kellőnél nagyobb figyelmet fordítana rájuk. Az, amit gondolok Zalán új kötetéről, nem egyes versek együtt hatásának eredménye, hanem az összes versé. Minden hibának, botlásnak – és a másik oldalon: szójátéknak, viccnek, hibátlan rímpárnak – megvan a maga funkciója ebben a kötetben.

Súlyos olvasmány. Egy pillanatra Hajnóczyt juttatja eszembe. Mikor A halál kilovagol Perzsiábólt olvastam, azt latolgattam döbbenten, vajon mi és mennyi ebből a fikció és az írni tudás. Vagy amikor Petri életinterjújából megtudtam, hogy szeretett másnaposan írni, aztán megint nekiállt inni, és addig gépelt, ameddig tudott – aztán ivott tovább ájulásig.[3. Petri György, „…ha az életnek nem lenne ez a sötét magva”, Holmi, 2009/9, 1139-1147.]

Azért e két párhuzamot említem, mert úgy tűnik, az alkoholnak – így az önrombolásnak – Zalán búcsúverseiben is fontos szerepe van: a kadenciákban a lírai én whiskey-t ivott, a Holdfénytől megvakult kutya verseiben pedig pálinkázik. Méghozzá nem is keveset – ezért is latolgattam egy darabig (Bagi Zsolttal szólva: boldogtalan referenciális olvasóként), mi ebből a valóság, és mi az irodalom. Igazából persze teljesen mindegy. Én személy szerint itt-ott már túlzónak érzek megnyilvánulásokat, gesztusokat, de ez nem számít. Ez sem. Ettől még – vagy talán éppen ettől – jól látszik, hogy valami nincsen rendben.

Kicsit visszatérve a Keresztury-féle szemponthoz: persze, áradóbb a panasz, a romlás az új kötetben, mint a kadenciákban volt, és persze, ebben kardinális szerepe van a formának. Csakhogy ez a szempont – kevéssé kifejtve – túlzott integritást tulajdonít a kadenciáknak. Valójában a formai összehasonlítás alapja csakis Sziveri Bábelje lehet. A Bábel pedig jóval koherensebb, összefüggő ívű költemény, nem úgy, mint a kadenciák, melyeknek ívét a csillagozás megtöri. De talán – mivel az előbb pontatlanul fogalmaztam, a kadenciák nem kevésbé, hanem másként koherensek – a két verstípus közti különbséget azzal a metaforával volna célszerű megvilágítani, hogy míg Sziverié egy tömbből faragott alkotás, addig Zalán kadenciái intarziás vagy mozaikos művek. Azt kell tehát észrevennünk, hogy az a töredékesség és parttalan áradás, amely itt a romlás újabb stádiumának tűnik, már a kadenciáknak is sajátja volt. S azt is látnunk kell, hogy ennek a romlásnak a lírai én ura: a kadenciákban szabályozni akarta és szabályozta áradását. Azonban a Holdfénytől megvakult kutyában nem akarja, pedig – legalábbis akad jó néhány erre utaló vers – tudná, hiszen a Kadencia félhangokra kaphatta volna akár a 16. sorszámot is, ugyanígy néhány a Kései zsengék című ciklusból elmenne egy-egy kadencia versszakának. De valami mégsincs rendben.

Írtam már feljebb, hogy néhány gesztust túlzónak érzek, és azt is, hogy a versek önrombolásról is tanúskodnak, nem csak az élet által előgördített akadályokról. Bizony többről van itt szó az élet nehézségeinél. Nem úgy van, ahogy kedves gimnáziumi tanárom, Mihalik Zsolt fogalmazta meg szemlélődve, tudomásul véve: „Ez a világ / el van baszva – / kitudtam már / régen.”.[4. Mihalik Zsolt, Balatoni megvilágosodás (helyzetdal), in: Hetvenkedéseim, i. m., 87.] Nem is úgy, ahogy Domonkos István a híres Kormányeltörésben című versében írja humorosan, iróniával: „élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon”. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy az élet, melytől a lírai én már olyan régóta búcsúzik, őmiatta sincs rendben. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert a verseket a kellőnél gyorsabban futva át, esetleg felületesen olvasva tűnhet úgy, hogy a lírai ént sajnálni kell, amiért „kicsellózott” vele az élet. Persze, lehet sajnálni – miért ne lehetne? Csak tartsuk szem előtt, hogy mi történik ebben a kötetben: a lírai én mindenáron kiírja magát az életből. Én így látom legalábbis.

Nem mondom, érdekes kísérlet, nagyon is az. De számomra indukáltsága, mesterségessége miatt idegenül hat, és rossz kilátásokra (is) enged következtetni. Az utolsó ciklus – röviden említettem már –, a Kései zsengék olyan, mint posztumusz életmű kiadásokban a kötet végén közölt kiadatlan versek és töredékek gyűjteménye. Szerintem ez így nincs rendben. Ez könnyen jelentheti ugyanis azt, hogy Zalán leteszi a lantot – legalábbis a költőit, úgy hírlik, most a Papírváros című regényfolyamának folytatásán dolgozik.[5. A Bárka Online-on 2013. 08. 16.-án jelent meg egy részlet a készülő műből. http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/17-pr/3560-papirvaros-foszlanyok] De történhet rosszabb is: régi, nagy zenekarok szokták bejelenteni feloszlásukat, aztán mégis visszatérnek egyszer, vissza kétszer, utána azon kapjuk a zenekart, hogy nem állnak össze újra, csak a visszatérő és jubileumi, usw. koncertjeiket tartják sorban. Nem volna rendben, ha Zalán ezzel a kötettel (látszólag) letenné a lantot, és később újra felvenné. Ha kiderülne, hogy csak úgy csinált.

Zalán Tibor költészete talán egy ideje nincs előtérben – gonoszul fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem első vonalas. Én viszont személy szerint nagyon örülök annak, hogy van ez a költészet, és fontosnak tartom, hogy van – ráadásul szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Nagy örömmel olvastam tőle sok kiváló verset, és persze szívtam a fogam néhány gyengébb darabnál. Zalán költészetében van sok dolog, amivel nem egészen tudok azonosulni, sorolhatnám formai, poétikai és tartalmi szempontok szerint. Mégis úgy gondolok a költői életművére, mint amit tudtam szeretni. Hogy példát is mondjak: az Opus N3: Koga nagy avantgárd verseit rendkívül élveztem – amelyekhez hasonló egyébként ebben az új kötetben is található (hiába, nem akaródzik többször leírni a címét, hosszú és idomtalan) –, de emlékezetesek, szintén az Opusból, a szonettvariációk is. És ha jobban belegondolok, végig nagy érdeklődéssel figyeltem a köteteket olvasva, hogyan bánik Zalán a versformákkal. Ezért mondom, hogy sajnálnám, ha beigazolódna az, amit a kötet szerkezete sugall. Szeretnék még Zalán-verseket olvasni (lehetőleg az Opus verseihez hasonlót, de persze tudom, hogy ez nem kívánságműsor). És szeretném, hogy Zalán utolsó kötetének – bármikor is jelenjen meg – jobb címe legyen a mostaninál, mert ennek a címe nincsen rendben.

A FÉLONLINE.HU ÉRTÉKELÉSE: 7/10

Zalán Tibor, Holdfénytől megvakult kutya, Palatinus, Budapest, 2013.