Holnap korán kezdek.
Hánykor.
Hat.
Hol.
Kórház.
Ne ébressz fel.
Oké, Boris. Jóéjt.

Kopognak a bal elsőn. Esik, résnyire húzom az ablakot, így is beesik, közel hajol egy kapucnis nő, és rekedt, agyoncigarettázott hangon súgja: elviszel? Csapzott haját közben hátul összefogja a kezével, előtűnik a szeme, világító kék, bőg, vagy bőgött egész éjjel, vagy kegyetlenül szét van csapva. Eszem ágában sincs elvinni, nem akarok drogos kurvákat szállítgatni, ezt itt tuti meg is verték. Nem, mondom neki, igen, mondja a tüdőm hátsó, légzés szempontjából kihasználatlan területe, sóhajt a bordakosár, az igent nem mondom ki. Nincs másik kocsi a droszton, elhajtok, fuvar nélkül megyek egy kört, visszaállok. Nincs ott. Nem tudom hová mehetett. Nem tudom elfelejteni.

Holnap mikor kezdesz.
Hatkor.
Hol.
Megint ugyanott.
Ne ébressz fel.
Oké, Boriska.

Sehol senki, már megint esik, napok óta ez a vízfüggöny, ha állok, nem megy az ablaktörlő lapát, akkor résre húzom a szemem, beleképzelek mindent, vízesést, vízfüggönyt, fürdőszobai szeretkezést, én vagyok a kabinban. Kopognak a bal elsőn. Lehúzom, a kékszemű kurva. Zavarba jövök, elviszel, kérdezi, ma nem sírt, talán nem is verték, nem tudok másodszor is nemet mondani egy nőnek, és kinyitom. Miért van ez a folyton megfelelni vágyásom, miért akarok mindenkinek jót, azonnal, de legalábbis másodszorra, talán kódolva vagyok erre, hamar megsajnálom a gyengébb nemet.

Igen.

Beszáll. Nézem a tükörben, várok. Kezébe temeti az arcát, sóhajt, rázza a fejét lassan, mint aki tudja, hiba, nagyon nagy hiba volt ezt az egészet elkezdeni, belemenni, elsodródni, hagyni, hogy beszippantsa, elnyelje, megrágja, bármi is az, már nem szeretné. Várok.
Hova. Hallod, hova vigyelek. Ne sírj. Van nálad pénz egyáltalán. Bólogat. Feje még mindig a tenyerében, furcsa, ahogy az eddigi horizontális fejmozgás átfordul vertikálissá. Álom utca nyolc, mondja be, aztán a jobb tenyerébe a bal arcfél kerül, kinéz az ablakon, kotor a táskájában, fülest tesz be, esélyem sincs, hogy beszélgessek vele.

Az amarillisz valószerűtlenül szép, milyen az, hogy egy hagymát földbe tesznek, kap egy kis vizet, bimbózni kezd, de nem akármilyen bimbót hoz, kövéret, majd szétpattan, két csöves, húsos szárat növeszt, csak nő, megy fölfelé, és mikor nem tud tovább nőni, kipattannak a bimbók, ez itt hat virágot növesztett az egyik száron, és ötöt a másikon. Ufóvirág, a virág feje hattyúnyakon három-három szirom egymástól negyvenöt fokkal elforgatva. Sokáig bírom nézni, látom, ahogy nő, fejnehéz lesz, meg kell kötni, hogy ne boruljon fel. Még anya ültette el. Anya beteg. Hetek, mondja az orvos, évek, mondja anya, mikor magánál van. Nem mindig ismer meg. Keressek elfekvőt, kérdezem az orvost, azt mondja, felesleges, inkább vigyem haza, ápoljam. Nem vagyok rá képes. Anya szól, hogy megmosakodna, büdösnek érzi magát, és fogat is mosna. A hajmosásról nem beszélünk. Ha jobban van, simítja tar fejét, mosolyog, apád sosem volt kopasz, én meg tessék. Nem tudom megmosdatni, remegni kezd a lábam, szorul a torkom. Kirohanok a nővérpulthoz, jöjjön valaki, kérem, aztán kinn maradok, míg forgatják az ágyban.

Csak akkor bírom megölelni, ha alszik.

Hánykor kezdesz.
Fél hétkor, fuvarral.
Hova mész.
Még nem tudom, de azt mondta, kellek neki többször is.
Nekem nem. Ne ébressz fel.

Egész éjjel nézem, reggel sem ébred meg, összepakolok, az ajtóból visszanézek, már etetni sem bírom, és a szagától rosszul vagyok. A saját anyámat nem bírom nézni, se ápolni, se kötést cserélni, kamillával áztatni a sebet, fogni a fejét, mikor hányni kezd a kemótól, mikor alszik, akkor jó, megszűnik az elvárás. Taxival hazamegyek. Az amarillisz feldőlt, leesett, a konyhakövön cserépdarabok között, összetörve, sáros földrögök mindenhol. Partvis, lapát, szemeteszsák, fülest teszek be, road to hell, búgja chris rea, a hagymájáról levágom a szárakat, leveleket, vízbe teszem a virágokat, aztán vad söprésbe kezdek, néma, szelíd bőgésbe is, fura, mióta anya beteg, alig bőgök, most sem, csak a könnyek folynak a szememből, mire megtörlöm, újra tele a könnycsatorna, már nem akarom megállítani, összemaszatolom az arcom a földes kezemmel, térdre rogyva megadom magam. A földdarabokat a tenyeremmel kotrom össze.

Kiszáll, elkéri a telefonszámom. A fuvar árát adja borravalóként. Sokáig nézek utána, lehajtott fejjel megy a kapu felé, lóbálja a táskáját, csak később számolom meg a pénzt. Mi kell ahhoz, hogy valaki ennyi idősen ennyire szét legyen csúszva. Mi kell, hogy ne akarjon senkihez sem kedves lenni, megfelelni, szólni, visszaszólni. Hogy duplán adjon pénzt. Ne kérdezz, gyűrődik zsebbe a pénz, a sarkon túl megállok, előveszem, újraszámolom, túl sok, túl sok, visszaindulok, becsengetek, nem nyit ajtót. Még kétszer próbálom.

Mikor mész.
Fél hétkor.
Hová mész.
Állandó utas.
Ne kelts fel.

Hazavinnél, amilyen gyorsan csak tudsz, kérdezi, aztán bevágja az ajtót, most is meglepődöm, hogy tegez, zsigerből, szakad az eső, az üvegek belül is párásak, vártam rá majdnem húsz percet, nézem a tükörben, remeg, az arcát nekidönti a hűs üvegnek, sír. Dupla borravalót ad, a menetdíj dupláját, nézem, nagyon kell a szemét keresnem, röpke villanás csak, rebbenő, fájhat valami. Kiszáll, megkér, hogy várjam meg. Bemegy, botladozik, míg nyitja a kertkaput, támaszkodik az oszlopnak, nekem tulajdonképpen mindegy is, de van ebben a nőben valami, amit nem tudok elrakni a polcon, felteszem, nem illik az enteriőrbe, leveszem, odébb tolok mindent, visszateszem, forgatom, rakom, nem jó. Nem jó. Szeretem a kiszámítható dolgokat, beszállás, pontos cím, pontos érkezés, buszsáv. Legyen a borravaló húsz százalék körüli.
A nők kiszámíthatatlanok, nem bízom bennük. Mondjuk Boris eléggé ki- és beszámítható, reggel fél nyolckor kel, bemegy dolgozni, tisztába tesz, felfekvéseket ken be, átöltözteti, hóna alá nyúl, sétáltatja. Délután fél ötkor elengedi a karját, hazamegy, nem főz, mert a kórházszagtól hányingere van, hanyatt fekszik, sorozatokat néz, elszív egy dzsointot, na általában ilyenkor érek haza, szétfeszítem a lábát, utána azonnal elalszik, de még kérdez.
Hányra mész.
Hatkor kezdek.
Hol.
A kórháznál.
Ne ébressz fel.
Oké, Boriska, aztán elfordul, horkolni kezd, ez így megy minden este, még áll a farkam, nem tudok elaludni, és a kékszemű drogos nőre gondolok, forgatom, rájövök, hogy tetszik nekem, tényleg, esetem az ilyen gyenge, határozatlan, meghatározhatatlan vízkék szépség. Mikor sír, meg akarnám ölelni, vigasztalni, simogatni. Eddig jutok, nyílik az ajtó, berepül egy nagy táska, majd a nő, fekete kendő, kiskosztüm, és a jobb kezében virágos gumicsizma, abban egy csokor valószerűtlenül szép piros virág, hosszú, húsos szárakon. Vissza a kórházba, mondja.
Elhatározom, hogy megszólítom végre, az elvonó hosszú ideig tart, lehet, hogy soha többé nem látom, még nem szólok, még nem, csak minden kereszteződésben hátranézek, nem sír, keménykék a pillantása, megérzi, hogy nézem, visszanéz.

Kemény, vagy könnyű, kérdezem.

Kemény, mondja, nagyon kemény.