A tolvajkulcs

Már egy tolvajkulcsot keresek. Elegem van a fölszabadító hangulatokból, amikre felfüggeszkedtem, mint egy szárítókötélre. Hiánytalan, vágyapasztó zenék, felelőtlen kézfogások, súlytalan tettek és napok – a könnyelműség olcsó ékszerei. Nincs az a fegyelem, ami ellen tudna állni nekik. A fegyelem vak erő, túl könnyen kijátszható, sokszor ő maga helyezi föl a színes csipeszeket, megkomponálja a zavartalan függést.

Ebben a piaci hangzavarban, amit olykor szeretek önmagamnak nevezni, egyedül a fák ártatlanok, nem okolhatók semmivel, ők nem alkothatók meg. Ősszel ugyan a halált ünneplik, egy halált, ami ürügyéül szolgál a szépségnek, de nincsenek elkötelezve, sohasem születtek, soha nem múlnak el igazán, létezésükkel pedig észrevétlenül életben tartanak.

Ő is ilyen. Már ott volt, amikor megláttam, és képtelen kiveszni belőlem. Egészen megrémülök, amikor olyan képeken látom, amin a világ csak képkeret, olyankor száll meg az esélytelenek híres nyugalma. Szemeim étvágyában nincs is semmi meglepő, de szokatlan, hogy kontúrjai képtelenek elmosódni. A bőrét néha már testközelben érzem – itt rég nem álmokról vagy délibábokról van szó, a véremet nem tudom becsapni, fegyelmezetlen.

De sok világ romlott már meg, mert a valósághoz igazságokat kötöznek, valamiféle tudást, biztonságot remél ettől a világ, azt hiszem. (Mennyire unom már ezt a kicsinyes mozdulatot, amit igazán sohasem tudtam megérteni, legszívesebben minden kulcsot zárakba törnék!) De az ő hajának illatában nyoma sincs efféle erőszaknak.

Fölmentem magam: a szívben beskatulyázott gyufák lángolnak föl, a tudatban pedig egy madársereg alászáll a fák ágaira.

 

Lovak nyomában

Őseim nomádok voltak. Nem ők igazodtak céljaikhoz, hanem céljaik alkalmazkodtak hozzájuk, és álmaik semmilyen utat nem tettek meg.

Bőröm színe sötét, amilyen az övék lehetett, de a szemem már európai. Nem látom szemeim előtt a felélt legelőket, a kizsákmányolt falvakat, nem érzem a lovak vérének szagát. Rövidlábú, bogárszemű, alig vonzó nőket öleltem és félték a nevem, azt a nevet, melyet most nem merek ideírni. Vonásaim olyanok, mint egy gyereké, a lovak teje helyett pedig vizes sört iszom. Izzó csöndben figyeltem, amint a táltosok jeleket véstek a fákba, most pedig fák kimért, fehér csonkjaira írok és közben valami homályos lázongás kering bennem, mint az alkohol, egyedül a déli harangszó oldoz föl egy időre. Őseim nem ismerték a lázadást.

Visszavonhatatlan az érzés, hogy csak idegen tájak engesztelhetik őket miattam.

 

Vázlat

A fegyelemnek nincs köze a lemondáshoz, gátlások emeléséhez, az új erkölcsök kiszínezéséhez. Inkább a két lábon való járáshoz van köze, az irány persze nem érdekes, velejárója a mozgásnak.

Vágyom a hajnalt, a lopott, egyetlen zöld hegyből faragott hajnalt, amit csak a szökevények láthatnak, ami összeolvasztja a gondolatot a tekintettel. A fegyelem ekkor nem több egy szónál, tartalma a mezők lélegzetvételeivel ivódik majd a halántékomba. Eleven lesz minden lépés, a Nap olajjal keni be arcomat, a füstölgő, rozsdás falvak pedig érintetlenül hagynak. A képzelet karnyújtásnyira kerül, a városokban a törvény- és embertelen tájak utóízét fogom érezni, még harmattól zöld kabátban állom majd a buszok zaját. A múlt csalásai foszlani kezdenek, a jövő pedig egészen homályos lesz, érzékcsalódás a fodrozódó nyári levegőben.

 

Évszak

Emlékszem az őszre. A harmadik évszakra – a bronz évszakára, melyről éppen lecsúsztam. Még mindig körülvesznek a fák, ahogy a holdfényben is mindig marad némi súlytalanság. Megyek erőtlenül, de ezek a fák mankóim maradtak.

Emlékszem, amikor elrongyolódtak a kikövetkeztetett démonok. Most egy fantom lebeg folyton a szemeim mögött. Valaki ezt biztosan hűségnek mondaná. Hűséges vagyok, mint egy folyóparti város a vízhez. Egy koldus aszkézise – ilyen az én légből kapott tisztességem. A remény nem az én kezembe való.

 

Egyedüli vonzalom

Eddig olyan volt az egyedüllét, mint a fekete olaj az aszfalton, ami sötét, káprázó színeket hagy maga után. Gondoltam, ha már súlypont nincsen, legalább fegyelem legyen – írtam.

Már eszembe sem tud jutni. Azt hiszem, a Balatonban úszhat így, föl- és néha elmerülve – a felszín is csak egy réteg! Tudom, hogy a fák akkor is fölpezsdülnek a széltől, amikor épp nem hallom őket. Másrészt: az összezavart (összevarrt) érzékek számára van-e különbség az illat emléke és az illat között?

Tisztátalan és szelíd az egyedüllétem, mint egy háziállat. Tekintetbe vettem magam: az alkalmi undor, véletlenek és némaság szerint mozduló égitestek gyermeke lehetnék, akiket holdakká parancsolt a vonzalom.