*… a semmiből nincs hova mégis
összebújás csak a hideg végett
vacogó fák dőlésszögei
külön a telet ihletnénk meg

a folytatásra melléd esem
éjszakánként egész testem

nyúló napok bennük mi is
kevésbé próbálunk már eldőlni
innen fentről látjuk magunk
a város távoli szeplői

költői kép e tavaszról?
egy halállal töltött kamaszkor

menni akarsz már én is
de egymást kérjük „maradj itt”
csak a szokás vágja már hozzánk
lángra kapó foghíj-nyarait

nem felém csak feldőlsz itt a
hegyen napdarabkák felhőszita

ujjak igénytelen szorulása
pont befér közéjük a szűk ősz oda
fanyar közhelyesség fák levelek
egy összevérzett szülőszoba

a kezdet és a vég is
innen nincs hova de mégis…*

*És ha úgy tetszik, ezt bármeddig.