Noha lézenghetünk kifeszített élettörténetünkben (mely persze hurkok és kerülők nélkül csak egy kreált hamisítvány), ám abban, ahogy tegezzük valahai és leendő énünk, előbbit lekezelő vállveregetéssel, utóbbit határozott félelemmel, már látható zavarunk. Amikor ugyanis szembesülünk a diszkrepanciákkal, ezzel a felszínen barátságos tegeződéssel (és nem zavarunkkal) próbáljuk eliminálni a problémát. Mert a mindenkori aktuális és mindig változó jelen állapotból visszapillantva – közhelyesen – mindig aktuális és mindig változó élettörténeteket gyártunk, mely aktualizálódik az adott időmetszetnek megfelelően. Így tehát múltunk eseményei folyamatos mozgásban vannak tudatunk, vagy ha úgy tetszik, személyiségünk mozgásának megfelelően. Ez a mozgás nem mindig hoz zavarba ejtő szembesítéseket, vagy legalábbis nem hoz hirtelen felismeréseket. Lassan mozgunk, akár az óra két mutatója: jelenlegi állapotunk egy szinkron metszet: ez a nagymutató. Mozgása gyorsabb, mint a kismutatóé, ám ez csupán annak tudható be, hogy a jelen változásait mindig gyorsabban, erőteljesebben, intenzívebben éljük meg, míg a múltból jobbára csak a sorsfordító eseményekre, illetve a köréjük szerveződő következményhalmazra emlékszünk határozottan. Ezeket az emlékezésen keresztül újra és újra megéljük, újragondoljuk és egy picit mindig átírjuk. A nagymutató mindig valahol mozog: ő a látó szemünk, ki saját helyzetén kívül mindent lát. Persze lehetnek terveink a jelenben, melyeket áhíthatunk és küzdhetünk elérni – ahogy az óra pályája is egy megtervezett mozgás –, de azon túl, hogy saját adottságainkkal és korlátainkkal tisztában vagyunk, konkrét helyzetünkről, „a nagy képen” elfoglalt pozíciónkról igazából csak halovány sejtésünk lehet, tudomásunk soha. A kismutató ezzel szemben vak: ez múltbeli személyiségünk. Nincs lehetőségünk, hogy a múltba visszalépve jelenlegi valónkat megpillantsuk: lehettek elképzeléseink, melyekre emlékezhetünk is most, de képtelenek vagyunk visszalépni akkori fejünkbe és megpillantani jelenlegi magunkat. A kismutató ezért vak. Az – egyébként több sebből vérző – óra allegória legfontosabb és legkifejezőbb eleme azonban nem ez, hanem az, ahogy a két mutató egymáshoz viszonyított helyzete az időben változik. A nagymutató mindig más szögben „lát rá” a kicsire: a jelen létező a múltban létezőre. A legélesebb differenciát természetesen a mutatók szembenállása jelképezheti. Ezek azok a pillanatok, amikor a jelen létező élesen szembehelyezkedik önmaga egy korábbi szinkron metszetével: ez jellegzetesen egy tettel vagy egy hosszabb-rövidebb ideig vitt viselkedésmóddal szembeni ellenérzés. A nagymutató előnye nyilvánvaló, de tudatlansága – még a meglévő „tudása” ellenére is – szembeszökő. A jelenben létező perspektíva-potenciálja ugyan hatalmas, ugyanakkor helyzetdefiniáló képessége csekély: látja korábbi jelenléteit, akár több múltbeli szinkron metszetet egyidejűleg, sőt műveleteket is képes végrehajtani ezek között, melynek eredményeként akár a jövőre is jelentős hatást tevő következtetés születhet. Ugyanakkor, mivel jelenlegi helyzetéről vajmi kevés fogalma van, önmagával, ha lehet ebben hinni, még kevésbé van tisztában, önmagát még kevésbé ismeri, mint korábbi jelenléteit, melyeket az utóperspektíva tesz a jelenleg létezőnél tisztábban elérhetővé.

A másodpercmutató pillanatnyi cselekvéseinket reprezentálja. Szintén „vak”, de nem úgy, ahogy a kismutató: hétköznapi helyzeteinkre adott gyors, kényszerített válaszainkat nincs lehetőségünk élettapasztalataink teljes spektrumának mérlegelésével meghozni, a pillanat hatása alatt cselekszünk, természetesen nem függetlenül korábbi tapasztalatainktól. Helyzete, mozgása sokkal közelebb van, és jobban kötődik a nagymutató mozgásához, mint a kismutatóéhoz, jobban mondva: a nagymutató determinálja a másodpercmutató momentum-akcióit. A másodpercmutató nem tervez. A momentum-akciók majdnem ösztönösek, utólagos mérlegelésük is csak a rutin meglétének, illetve hiányának a kérdése: egy többször átélt tett, esemény nem igényel utóelemzést, ezzel szemben az új, szokatlan és váratlan helyzetek merengésre kényszerítenek. Ezek az elemzések beépülnek későbbi pillanat-reakcióink eszközkészletébe.

A prediktív én hipotézisekkel operál, és többé-kevésbé jellemzően a vágymezőn sétál. A jelen létező olyannyira képtelen saját helyzetét leírni, hogy nem csodálkozhatunk abbéli soványságán, hogy önnön jövőjét kicsit is belássa. Tudja a vágyat, de módszeresen kerüli a realitást. A jelenlevő félelme jövőbeli alakjától itt jelenik meg: a jelenlévő fél attól, hogy jövőképének kielégületlensége, beteljesületlensége számára csalódást okoz majd. Különböző technikákat vet be ez ellen, melyek közül talán a legfontosabb a törekvés a jelennel való konkordanciára: kisebb csalódásokat átértelmez és nem éli meg tovább kudarcként, vagy épp ügyes fondorlatok segedelmével a kudarcot beleszövi, beleforgatja az utolsó, épp aktuális önéletrajzi narratívájába. Ily módon a kudarc már nem is kudarc többé, hanem, például, valami szükséges rossz, mely valami homályos haszonnal mégiscsak szolgál. Ha mással nem is: a tapasztalás csekély hasznával.