A Macbeth a legkevésbé tartozik azok közé a darabok közé, amelyeket a könnyed esti szórakozás reményében választunk ki a színlapról. Balázs Zoltán Macbeth/Anatómia című rendezése azonban még a várhatónál is sötétebb, a nyers ösztönök által vezérelt világba kalauzolta el a Trafó közönségét.

kep

A rendező öt színész segítségével jelenítette meg Shakespeare szereplőit. Orosz Ákos játéka nem sok egyéni színnel rendelkezett; Macbethje kezdetben még tétova később már indulatai által vezérelve cselekszik, akár egy megalomániás gyerek. Petrik Andrea Lady Macbeth szerepében furcsa módon inkább pajkos és elbűvölő mintsem ördögi, és megőrülése sem nevezhető többnek enyhe zavarnál. Szűcs Péter Pál a jobb szélen ülve egyedi gitárjai között adta elő Duncan monológját, majd Kapusként szórakoztatta a közönséget. Ez utóbbi egyike volt azon kevés pillanatoknak, amikor a hangulat kissé feloldódott és a közönség fellélegezhetett. A feszültséget oldották a kis pálcikaembert formázó báb gyermekien kedves jelenetei is, akit Tankó Erika és Lendváczky Zoltán mozgatott. Az előadás annál is inkább igényelte a megfeszített koncentrációt, hogy ők ketten alakították az összes többi szereplőt. Az átváltozás egyik figurából a másikba sokszor a nyílt színen történt és a jelmez leheletnyi megváltoztatása jelezte.

macbeth_kep

Ha mindezen túltettük magunkat még mindig kihívást jelenthetett a színészek játékmódja, amelyet egyöntetűen az érzelmeket háttérbe szorító, szikár, már-már felolvasásként ható szövegmondás jellemzett. A korántsem egyszerű Shakespeare-i mondatok ‒ főként az őrlődő trónbitorló hosszas monológjai ‒ üresen visszhangoztak a hideg színek által dominált térben. A díszlet négy fő elemből állt, amelyeket nehezen lehetett egységként szemlélni. A fekete emelvény, rajta a kardfogú tigrist idéző óriás csontváz, az ég felé meredő párhuzamos rudak és az ezüstszínű, egymás mögé felakasztott hangszerek különálló fragmentumokként és egyúttal folyamatosan átalakuló szimbólumokként jelentek meg a színpadon.

Az előadás atmoszférája ‒ amelynek meghatározó elme volt a szokatlan, leginkább a túlvilágias jelzővel illethető háttérzene ‒ végtelenül és frusztrálóan nyomasztó volt. A szerteágazó szimbolika és díszlet, a sematikusan megformált karakterek és a Doors slágerekkel tarkított gitárszóló rendkívül nehezen befogadhatóvá, csak nem élvezhetetlenné tették a kilencven perces előadást. Macbeth Anatómiája olyan sűrűre sikeredett, hogy az közönség koncentrációja nem tudott lépést tartani a rendezővel. Balázs Zoltán fejében az előadás szimbólumrendszere könnyedén átlátható, mégis a közönség sorai közt ülve, az az egyszerű közhely jutott az eszembe, hogy: a kevesebb néha több.