Esterházy Péter 2013-as kötetében van skizofrén macskájával kokettáló Úristen, törökök és labancok között senyvedő 17. századi Magyarország, kémek, árulások, apa-kérdés, és még egy csöndhintó is, egyenesen Ransmayr mester műhelyéből. Jóformán minden, focista farpofáját díszítő tetoválástól a Google-fordító szépségeinek felfedezéséig. Plusz nagyon sok lábjegyzet és kevés kardozás.

Azt, hogy a könyvben felsejlő történet végső soron történet-e, és ha igen, tényleg olyan egyszerű volna, vagy egyáltalán, valóban száz oldalon keresztül tartana, bajos lenne körüljárni; egyébként is, ahogy egy interjúban a szerző megjegyezte, „én mondom meg, mi egy oldal” (Népszabadság, 2013.június 7.). Innen közelítve tehát aligha juthatunk messzire. A kötet az Esterházy-prózától megszokott módon írja újra és kérdez rá alapvető fogalmainkra, hagyományaihoz híven játszik olvasójával. Annyi bizonyos, hogy az egyfelől a 17. század második felében játszódó regény középpontjában egy titkosnak szánt pozsonyi tárgyalás áll, amit magyar részről Nyáry Pál, a gedőcsi vár ura, a másik oldalról pedig Lajos herceg vezet – itt a tét a magyarok jövője. A regény másik vállalása, hogy beszámol az édesapa utolsó éveinek boldogságáról. Ebbe a felállásba kúszik be rövidesen a mosolygó (és épp ezért veszélyes), vállát vonogató Úristen, és az ő Gizi nevű bakmacskája, egy török fogságból hazatérő szakács, a perényi vár úrnője, meg egy földhözragadt pap, valamint rajtuk kívül gyakorlatilag minden más, amit csak el lehet képzelni. A szöveg rövidesen rendkívül töredezetté és szerteágazóvá válik, sokszor szinte asszociatívan követik egymást a fejlemények.

esterhazy_egyszeru_tortenet_vesszo

Ami első olvasásra újdonságként hat, az ezúttal a formában keresendő: a szerző által használt lábjegyzetelés a mű elejétől a végéig markánsan jelen van, olyannyira, hogy a kötet befogadhatóságát alapjaiban fogja meghatározni. Az Egyszerű történet… jellegzetessége, hogy jegyzetapparátusa száz (vagy kétszázötven) oldalon keresztül kommentálja és egészíti ki a főszöveg jó néhány elemét – hol egyes szavak, kifejezések forrását jelöli meg, hol azokra kérdez rá, másutt csak korrigálja az előző kijelentéseket, rá következően érvényteleníti mindegyiket; a két rész egymáshoz való viszonya, másikkal való folyamatos játéka adja az egésznek a vázát, az Esterházy által alkalmazott gegek jórészt ezen viszony hierarchikusságának megkérdőjelezését állítják a középpontba. A fő írói eszköz ezúttal a magyarázkodás, javítgatás, az ún. elglettelés (100.) lesz.

A cselekményt illetően, ismerve Esterházy korábbi munkáit, naivitás volna panaszkodnunk, sőt, meg kell hagyni, a szerző most szinte a végtelenített szappanoperák magasságáig bonyolította a történetszálakat („ha ez nem cselekmény, bazmeg/teringettét, akkor nem tudom, mi. E.P” (199.)). Ebben a regényben jóformán senki sem az, aminek látszik, török, Habsburg és magyar között meglehetősen kényes a határ, árulások, drámai csavarok érik egymást – a fordulatokat követni nem jelent különösebb nehézséget, legfőképpen azért, mert a szöveg egyes pontjain pár mondatban összefoglalásra kerülnek, mintegy mellékesen. Tartalmát tekintve bármennyire is zsúfolt, a hangsúlyok döntő részben a már említett formára, a lábjegyzetekben és abban a bizonyos száz megszámozott oldalban rejlő lehetőségek kihasználására esnek. Tudniillik, a krónikás szava vajon minden esetben igaz-e (és mikor nem?), vagy mit jelent az, hogy „oldal”? Itt nyilvánul meg a kötet döntő gyengesége, ugyanis a cselekmény szintjéhez hasonlóan ez a metafikciós rész is kidolgozatlan, összecsapott lesz. Az oldalak előrehaladtával úgy tűnik, ezúttal kevésnek bizonyul a szerző találékonysága, és a kardozós változat lassan egyre fáradtabbá válik. A jegyzetek mechanizmusa sokszor ismétlődik: készítőjük több helyen indokolatlanul töri meg és kotnyeleskedik bele a főszöveg menetébe („Hosszú mondat” (46.), „És még valami, de az most nem jut az eszembe” (192.); egy-egy felesleges gondolat odavetéséért, egy-egy gyerekes felkiáltásért E.P. nem egyszer szinte esélyt sem ad a főszövegnek. „Nagyon csűröd-csavarod, fiam”, szól le az Úr egy alkalommal az imádkozó fegyverkereskedőhöz; és valami hasonló a helyzet itt is. Holott párszor igen erős ívet vesz a regény, lásd a török portyázásokat túlélő, szüleiket elveszítő gyerekek vallomásait, melyeknek azután egy írói kézikönyvből vett aranyszabály („Mindenekelőtt pedig, ha valakit megölnek, annak valóban meg kell halnia” (131.)) kölcsönöz hihetetlen morbiditást. És szintén dicséretes az önironikus gondolatok megfogalmazása („Értelmezhetetlen. Nincs. Gyerekes” (122.)), mint ahogy helyenként az életműből ismert jellegzetes optimizmus megidézése is. De hiába, ezek nem képesek mindannyiszor feloldani a kínos feszengést kiváltó önismétléseket. Nem lassacskán lesz a sok „tollhiba” önparódiává (248.), hanem már régen az. A századik oldalhoz számos számozatlan, megduplázott után érkezünk; és persze az utolsó utáni, vagy az üres oldal szerepeltetése sem maradhat el. Bármennyire paradox és skizofrén gondolat, legjobban úgy lehetne jellemezni a folyamatosan jelentkező hiányosságot, ha elképzelnénk, amint a Termelési regényben megjelenő E. a rajongásig tisztelt Esterházy Péter író élettörténetének megírása után maga fog bele egy saját regény elkészítésébe, a mestertől ellesett stratégiák átmentésével, ám mégiscsak foghíjas tudással – érthető módon nem járhat sikerrel, hiszen az ő feladata nem egy Esterházy-regény, hanem szerzőjének a megírása volt (amit olyannyira remekül csinált, hogy abból lett a regény egy része); hiba volna önmagát ilyen direkt módon írásának főszereplőjévé emelni. Ebben a kötetben mégis valami hasonló történik.

Így akárhogyan is szeretnénk rájönni arra, hogyan működhet a regény vezényszava, a folytonosan hangoztatott örülni!-felkiáltás abban a világban, ahol a magyarok országa „cafatokban”, a szülőket pedig a gyerek szeme előtt mészárolják le az oszmánlik, a rengeteg kitérő, felkapott és rögtön elengedett gondolatmenet (külön bekezdést érdemelne a praliné és bonbon különbségeit körbejáró gasztronómiai eszmefuttatás) ellehetetleníti a regény megképződését, annak feltérképezését. Már ha lenne regény, természetesen. Az Egyszerű történet… végül paródiának nem eléggé humoros, erőltetett párhuzamokat zsúfol egybe, és az édesapa utolsó éveinek, boldogságának alapos megírása főként beteljesítendő ígéret marad. A kötet leginkább a saját öröméért összeállított bon mot-gyűjtemény, műhelynapló, helyenként jóleső, de mégiscsak alibi munka.

A FÉLonline értékelése: 6/10

A kötet a Critica Nován

Esterházy Péter, Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat –, Magvető, Budapest, 2013.