Szerintem biztos megverték Fricit, megverte valaki, azért van rajta az a barna seb, meg azért nyomódott be az arca. Anya szerint csak valamelyik testvérem szórakozott, és filctollal odarajzolt valamit, de hogy lehetne megakadályozni, mondom, hogy ne csináljanak többé ilyet. Most hogyan fogok nekik új ruhát venni, kérdezem Anyát, mikor Dollinak annyira szép volt a ruhája, olyan fekete csipkés, és most ki van lyuggatva. Honnan fogok neki új ruhát venni, mi történik ilyenkor, hogy lehet, hogy ez megint megtörténhet, és el tudjuk-e vinni Fricit a doktor bácsihoz, hogy kiegyenesítse az arcát. Nem megyek többet vendégségbe a testvéreim nélkül, mert akkor ilyeneket csinálnak, amikor egyedül maradnak, és különben is utálom az ismerős gyerekeket és főleg a fiúkat, akik állandóan hülye autókat tologatnak ide-oda, és azt élvezik, hogy ezek az autók ide-oda mennek, meg hogy kié a gyorsabb, mi ebben a jó, nem megyek többé az ismerős gyerekekhez, vagy vigyük az öcsémet és a húgomat is, hogy ne csináljanak többé ilyet velem, de engem már nem tud megvigasztalni semmi sem. Ők nem tettek semmit, mondják, nem is értik, hogy került a ruhahalom aljára az összes babából három, nem is értik, de azért röhögnek.

A többi babáért is nagyon aggódom, de mostanában Friciért aggódom a legjobban, mert benne tették a legnagyobb kárt. Úgy érzem, elhanyagoltam őt az utóbbi időben, és biztosan ezért bántották őt a legjobban. Több ideig kellett volna őt ölelgetnem. Aggódom, és ez sosem fog elmúlni, nem szeretném, ha valami baja lenne a testének. Petin is furcsa jeleket vettem észre, a hózentrógerjából leszakadt egy kis darab, és már nem mosolyog olyan vidáman, mint régen. Apa szerint azért, mert elhasználódott a Peti, és nincsen pénzünk új, hülye babákra. De az én babáim nem használódnak el, és sosem akarok új babát helyettük.

Én nem tudom, hogy képzelik, hogy bármilyen új baba helyettesíthet egy régit, én nem érzem úgy, hogy a Kék Nyulat valamivel helyettesíteni lehetne, vagy Fricit, akiért egyre jobban aggódom. Egyik nap úgy hallottam, hogy a másik szobából üvöltött, de Apa lefogott, és nem mehettem át, mert éppen azt csináltuk.

Amikor pedig végre átrohanhattam, már nem volt ott, eltűnt, de láttam az utolsó pillanatban, ahogy a húgom kidobja az ablakon, és amikor kidobta, szét volt vágva a feje, meg a testén mindenféle karcolások voltak, és tűnyomok, az egész feje össze volt roncsolódva, nem csak az egyik fele nyomódott be, amitől teljesen befeketedett, én rögtön üvöltöttem Anyának, hogy nyissa ki a bejárati ajtót, azonnal nyissa ki, hogy lemehessek, mert kidobták Fricit az ablakon, de ő csak nevetett valahonnan iszonyatosan távolról, hogy megérdemlem, hogy a babáimnak baja legyen, igen, ezt mondta, mert megint azt csináltam az apámmal. Hogy mindig elcsavarom az apám fejét, mert olyan erotikusan mozgok a lakásban, és a Tibor nem tud nekem ellenállni, mikor hagyom már ezt abba.

Könyörögtem az apámnak, hogy nyissa ki az ajtót, mert borzalmas hangokat hallottam a másik szobából, de az apám csak fekszik elnyújtózva, cigizik, és azt mondja, hogy kislányom, te mennyire jó vagy, és kinyitja az ablakot. Azt mondtam neki, hogy én ki fogok ugrani, ha nem nyitja ki az ajtót, mert meg kell találnom Fricit, fontos, hogy megtaláljam, meg kell néznem most azonnal, mert el fog tűnni. Úgyis tudom, ha sokáig üvöltök és bömbölök, előbb-utóbb elfáradnak, azt pedig ritkán szokták alkalmazni, hogy a gézt elém rakják, de azt különben is csak Apa szokta, hogy azt a kábulós anyagot az orromhoz nyomja, és akkor rögtön minden befeketedik, mert Anya szerint elvesztem az eszméletemet.

Folyamatosan üvöltöttem, és nem hagytam abba, míg végre kinyitották az ajtót, én lementem, és mindenhol kerestem Fricit, de nem volt sehol, nem találtam meg, nem tudom hova dobhatták, pedig láttam, hogy kiesett, észre sem vettem, amikor elvitték a szobámból, pont azt a pillanatot nem vettem észre, amikor nincsen meg, de Apa megkért, hogy most ne foglalkozzak semmi mással, csak vele, ne számolgassam a babáimat, mert fontosabb dolgokról van szó, és bezárta az ajtót. Talán előtte vitték el, biztosan előtte, és nem ellenőriztem le, hogy megvan-e, lehet, hogy megették az állatok?
Anya csak rohangál fel-alá a lakásban, és azt ismételgeti, hogy már megint azt csináltátok, és nevet, Frici véresen fekszik valahol, mondja, és nem lesz jobb, nem lesz jobb, hiába rohanok, nem látom, mi a nyolcadikon lakunk, azt láttam, amikor kidobta a húgom, hiába keresem, nem találom sehol, mindent körbejárok, arra gondolok, hogy többé nem fogok hazamenni, mert ezt nem bírom tovább.
Mindenhol megnézem, mindenhol keresem, és végül nem találom. Leülök egy padra, és arra gondolok, mi lesz most már, mi lesz már, és fel-alá rohangálok, nem hiszem el, hogy nincsen meg, megkérdezek minden nénit meg bácsit, hogy nem láttak-e egy befeketült babát, végül az egyik néni megkérdezi, hol lakom, és hazakísér, pedig mindenhova benéztem a sötétben, nem tudtam éjjel elaludni, az apám azt állítja, hogy sajnálja, hogy hisztiztem, és már besötétedett, de én rávettem őket, hogy odaadják a zseblámpát, és úgy mentem le, megnézek mindent, lehet hogy fennakadt valahol, de sehol semmi, minden hiába, miért, miért, üvöltöm a húgomnak, és semmi válasz, legalább a ruháit adjátok vissza, mondom a húgomnak, a ruháit, hogy maradjon valami a testéből, és az öcsémet is megkérem, de semmi, semmi, nem mondják meg, hogy hol van, mit tettek vele és hova tűnt, de egészen egyértelmű, hogy már nem fog visszajönni. Frici, üvöltöm, kérlelem őket, szerintük nincsen ott, szerintük nincsen sehol, én pedig hallom, hogy kiabál és hív engem, és nem tudok neki segíteni, mindent csak beképzeltem, mondja az apám, mindig képzelődöm, de én hallottam, hogy üvölt, látom, hogy kidobták, és hallom ezt a halálhörgés-szerű hangot, állandóan erre a hangra ébredek, ezt a hangot hallom hetek óta, lemegyünk megnézni nappal is, nappali fénynél a testét, és sehol semmi, de a lakásban sincsen, a babapolcon, mert azt gondoltam, hátha megvan mégis, és igaza van az apámnak, hogy csak beképzeltem, bárcsak igaza lenne, bárcsak ne láttam volna, bárcsak ne hallottam volna a hangját, de az ő hangját állandóan hallom, és nem tudok rajta segíteni. Vajon mit érezhet, elképzelem, hogy mit gondol rólam, teljesen hiába megyek le annyiszor, hiába nézem állandóan, és reménykedem, hogy megtalálom, amikor ez a téma előjön a családi asztalnál, a húgom és az öcsém röhög, mindig megnézem iskolába odamenet és hazajövet, a húgom azt mondja az egyik családi vacsoránál, hogy ő dobta ki, de az öcsém letagadja, mert ő mindig is sunyi volt és lapító, azt mondom az apámnak, hogy hallottad, mit mondott most a Kitti, hogy ő dobta ki, de előtte megkínozta, hagyjad már ezt abba, kislányom, mondja az apám. Az anyám a villáját meg a kését odadobja az asztalra, és bevágja teljes erőből a konyhaajtót, ebben a családban már nem lehet nyugodtan enni, te vagy a hibás, mondja nekem, hogy megint előhoztad ezt a témát, hogy hol van a Fricid, hol van.

Most mi lesz velem Frici nélkül, mondom Apának, és sírok. Aztán alszunk, együtt Apával, és kicsit múlik a fájdalom, bár mindennap nézem a betont, hogy csak ez az üresség marad, ez az üresség hetekig, Anya nem áll szóba velem, én pedig hibásnak érzem magam.
Ha Anya nem áll szóba velem, az mindig nagyon rossz, mert mindennek Apán kell átfolynia, és én magamat hibáztatom. Láttam azt az utolsó pillanatot, amikor Frici visszanéz, és utána kidobták, mindez azért, mert egyedül hagytam Fricit, mindig egyedül hagytam, túl sokat volt egyedül, nem sikerült megmentenem, senki nem figyelt Fricire, és végül a húgom ölte meg, és az öcsém.
Frici miatt nem állok már többé szóba velük, elkezdődött valami végérvényes csend közöttünk, pedig eredetileg a húgom is szerette a babáimat, és szerette Fricit, de én ezt nem tudom neki megbocsátani. Engem az apám bezárt a szobába, és nem engedett ki onnan, nagyon rossz, hogy az anyám ezért engem hibáztat. Nem tudja elképzelni az anyukám, hogy mekkora kétségbeesést érzek az apám láttán, amikor ő bezár a szobába, nem tudja elképzelni az anyukám, mennyire félek tőle, hogy most mi fog történni, pedig mindig tudom, mi fog történni. Nem tudja elképzelni az anyukám, hogy milyen rossz, amikor rám terpeszkedik a hatalmas nagy apám, aki szőrös. Nem tudja az anyukám, és nem is fogja tudni soha, mert nem érdekli, és ha próbálok neki erről beszélni, hogy mennyire rossz nekem, szájon vág, pedig nagyon rossz érzés az Apával egy szobában lenni, mert mindig olyan történik, amit nem akarok. Ha egyedül vagyok a szobában, hogy ott gondolkodjam az életemen, vigasztalom a Kék Nyulat, mert ő még megvan. Azt mondja, viseljem el, hogy a húgom és az öcsém bosszút áll rajtam azért, ahogyan viselkedek. De hogyan viselkedek, kérdezem tőle, például, hogy ilyenkor kérdezek, ahelyett, hogy befognám azt a lepcses kis szám.

Ez csak egy baba, mondja nekem az anyám, a babák mindig elvesznek, majd kapsz helyette másikat, veszünk másikat, de az már nem olyan, az már egyáltalán nem lesz olyan, ha új babám lesz, egy új baba teljesen más, nem akarok új babát.

Nem tudom elfelejteni Fricit, adjátok vissza, mondom a testvéreimnek, mert nekem ez fontos, és emlékszem rá, amikor a nővérem azt mondta, hogy nem akar több testvért, mert mindegyikkel csak baj van, de fiatalon sem szeretne meghalni, pedig egészen fiatalon halt meg, mint Frici, annál nagyobb fájdalom nincsen, mint amikor egy Anya a saját eleven tulajdon lányát elveszíti, mondja nekem az anyám, mint nekem a nővéred, a Klára, bár néha megéri meghalni, mondja az anyám, de egy félig összenyomódott Frici, ugyan már, csak egy több éves, ócska, koszos baba volt, el sem lehet temetni, mivel nincsen meg, és nekik nem is szoktak sírt ásni, de a nővéremnek ástak. Sírni akarok, de nem tudok már sírni, nézek magam elé, és elképzelem, hogy milyen volt.

Amikor Fricivel vidámak voltunk és kacagtunk, futkostunk a nyárban és nevetett rám, állandóan a két barna szemét látom magam előtt, ahogyan nézett rám kicsit morcosan, olyan babásan, ahogyan egy Frici nevű lánybaba nézni tud, meg hogy milyen jó volt magamhoz szorítani, megölelgetni, a karjaimban tartani, és hogy már vége, már nincsen Frici, pedig olyan édesen ingatta a fejét, ilyenek jutnak róla eszembe, hogy nagyon édes arcocskája volt Fricinek, összetéveszthetetlen és pótolhatatlan, egyetlen baba sem volt olyan, mint ő, senkinek sem volt olyan aranyos a pocakja, mint neki, és senki sem tudott abban az ütemben mozogni, mint ő. És senki sem néz úgy, mint ő, és senki sem lesz soha többé olyan, mint ő.

Fricit olyan jó volt megsimogatni, megölelni és vele aludni, és most már csak hét babám van, Barbi, Regina, Sári, a Kék Nyúl, Léna, Dolli és Peti.

(Részlet Czapáry Veronika Megszámolt babák című regényéből; a kötet Reményi József Tamás és Illés Andrea szerkesztésében 2013. szeptember 28-án jelenik meg a Scolar Kiadónál. KÖNYVBEMUTATÓ: 20.30-kor a Katona József Színházban Máté Gáborral és Fullajtár Andreával.)