Ma harmincéves és egyhetes a Pál Utcai Fiúk zenekar. Pont egy hete, ilyentájt hatalmas, nyüzsgő tömeg lepte el a Park bejáratát, jegyüzérek kiáltoztak a bokrok mellett, hogy “van jegy eladó”, sorból sorba álltak az emberek. Produkció, hölgyeim és uraim! Ma este a színpadon a csakis ma éjjel harmincéves, de már harminc éve világhírű Pál Utcai Fiúk! – szubjektív élménybeszámoló következik.

Sorok a főbejáratnál, sorok a jegypénztárnál, sorok a Hoppánál, sorok a  V.I.P. bejáratnál. Itt valami hatalmas dolog készülődik, itt nem a nyolcig tartó sörakció miatt sietnek úgy az emberek. Kazettás korosztály, cédés korosztály, digitális korosztály – alkothatnánk meg a nézői besorolást. Pont úgy, ahogy egy hete Lecsó az interjúban mondta: “El fognak jönni olyanok is, akik nagyon régen, a 80-as években jártak utoljára koncerten, meg olyanok is, akik fél éve ismerték meg a zenekart, ezért próbálunk egy olyan műsort összeállítani, hogy mindenki élvezze az egészet.”
IMG_2952

Nyolc óra után nem sokkal elkezdődött A koncert az Újrával. Igen erős kezdés; körbenézve konstatáltam, hogy a gombóc nem csak az én torkomba ugrott fel a kezdő zongoraszólammal egy időben. Lecsó hangján is hallatszott valamiféle apró remegés, még az Újrát követő  Eperszezon és a Bárány alatt is. A köszi-ken túl, csak valahol a harmadik szám környékén jutott szóhoz a meghatódottságtól.

A Jégkirálynővel indult be a buli tombolós része, eddigre már mindenkinél volt sör, amit alkalomadtán ki is lötyögtethetett. Egyébként az egész koncert valahogy arra épült fel, hogy mikor fogják újra eljátszani a Partizánt, a közönség követelt, a zenészek nagy része  megadta volna, amit a nézőtéren kiabálva kérnek, de Lecsó mindig leintette őket: “a zenekar, ahányszor meglátja a piros lámpát, elkezdi játszani a Partizánt. Ne engedjetek ilyen hamar!” Az elkezdett és megszakított taktusokkal játszottak a rajongókkal, mint ahogy kisgyermek orra előtt zörgetik a cukros papírkát. Majd felkonferálta a Tréfát.

IMG_3001

A PUF az a zenekar, ahol koncert közben nemcsak a zenészeket jó figyelni, hanem az éneklő, táncoló, összebújó közönségét is. Mert régi baráti társaság áll tőled balra, akiknek minden dal egy-egy fiatalkori emlék is, mert jobbról nedves szemű férfi énekli a dalszöveget, mert picivel mögöttem felnyírt hajú lány tombol egymagában úgy, hogy semmi más nem létezik körülette, kettővel előttem meg egy házaspár, kicsi gyerekekkel a nyakukban. Vajon nekünk, akik a banda alakulásakor még meg sem születtünk, kik lesznek azok, akikre ugyanígy eljöhetünk nosztalgiázni, emlékezni, újra átérezni?

Közben a színpadon szépen megbolygatták a múltat és jelent, legendás tagok váltottak még legendásabbakat, a garázssori fiúk kamaszos mosolyukkal, de már ráncos homlokukkal vették nyakukba-kezükbe egykor kiosztott hangszerüket. Az egykori életérzést visszavarázsolván pedig – ha a legendáknak hinni szabad – a Gyilkos szerelem című számot pont úgy kezdték, ahogy ’83-ban a moziban: Zeli egy hatalmasat üvöltött a mikrofonba.

IMG_3076

Bár az Utolsó év után levonultak a színpadról, ezt a levonulást senki sem vette komolyan: még nem kaptuk meg áhított Partizánunkat és a zenekar facebook oldalán már jó előre lespoilerezte, hogy ez a koncert bizony hosszabb lesz, mint a megszokott. Túl a tíz órás csendrendeleten hatalmas lendülettel tértek vissza:  ” Ha még egy számot nem játszhatunk, akkor inkább nem kérek gázsit” (Ernő).

És hosszas várakozás, “ideghúzás” és elkezdett, majd félbemaradt ütemek  után végre megszólalt a Partizán. Megőrülés, tombolás, ordítás a nézőtéren, sőt még egy bodysurföző embert is lehetett látni ciao bellázás közben. Lecsó elnézést kért a kerülettől a mozgalmi dalért, majd közölte, hogy de azért a Fiatal lányokat halkan is el lehet játszani…

A Bál volt a búcsúdal és  az örömtapsok ideje, amikor régi és új tagok egyszerre álltak és hajoltak meg a színpadon. És íme, itt egy zenekar, harminc éve csinálják, harminc éve nem unják és nem untatnak, harminc éve lelkesek és lelkesednek értük! Köszönjük! A közönségből pedig össze-vissza, feléledő, majd elhaló boldog születésnapok zengtek fel. Hát, isten éltesse őket!

Fotók: Halász Gergő