Most pénteken ünnepli 30 éves jubileumát a Pál Utcai Fiúk zenekar a Budapest Parkban.

Jómagam első „PUF emléke” az, hogy egy sárga lámpaburába éneklem a szalagos magnóról pörgő dalokat, a Szerelemharc pedig az évek során többször is a visszatekerés során véletlenül megnyomott REC gomb és az énekem áldozatává vált. Harminc év alatt három generáció szerette meg az egykori szigetszentmiklósi „suhancok” dalait, anyák, apák, fiaik és lányaik buliztak, romantikáztak, vigasztalódtak velük és teszik ma is, hiszen a Pál Utcai Fiúk dalai még most is aktuálisak. Az elmúlt évekről, indulásról, csúcsról, „visszafordulásról” beszélgettem Leskovics „Lecsó” Gáborral, a zenekar szócsövével.

’83-ban egy Szigetszentmiklósi garázssoron alakult meg a zenekar. Mi az a hajtóerő, ami még így 30 év után is lendületben tartja a zenekart?

Egyrészt maguk a dalok, a dalszövegek, ugyanis kiderült, hogy ezek a hosszú távon is működnek. Magunknak írjuk őket és nagyon jó érzés, amikor koncerten azt érezzük, hogy másoknak is sokat jelentenek.

Ráadásul mivel a zenekar 30 éves, a legtöbb dalunkról kiderült, hogy az idők próbáját is kiállta. Ez is egyfajta igazolás: amit valamikor kitaláltál mondjuk 18 éves korodban, az még 30 év múlva is mondhat valamit valakinek egy teljesen más generációból. Ezeknek a daloknak a megmutatási vágya az, ami előreviszi a zenekart. De ami legalább ugyanilyen fontos, az a közönség, hogy vannak emberek, akik ezeket a dalokat meg akarják hallgatni, és emiatt újra és újra eljönnek koncertre.

Legutóbb kiszámoltuk, hogy kb. 1300 koncertnél tartunk, és még nem volt ezek között olyan, amin megbuktunk volna. Ebbe az is belejátszik, hogy a zenekar szereti játszani ezeket a számokat és ez látszik a színpadról. Ezért lehet az, hogy 30 éven át kitart mellettünk a közönség. Látják, hogy mi is élvezzük, amit csinálunk.

DSC_3907

Bár lemezetek csak a rendszerváltás után jelent meg, de volt betiltva fellépésetek, kellett „cenzúráznotok” magatokat?

Nem. Volt olyan, hogy a rendőrök kergettek minket, de ez nem is a zenekar kapcsán volt, hanem inkább az életkor miatt. Mi először nem zenekar voltunk, hanem egy lakótelepi közösség, régen úgy mondták, hogy huligánok. Beatrice koncertekre, majd később URH-ra, Európa Kiadóra jártunk és különböző játékaink voltak az emberek bosszantására: telesprayzni a falakat, hangosan zenét hallgatni éjjel és egyéb ilyen fontos elfoglaltságok. Később megtudtuk, hogy a zenekar kapcsán megfigyeltek minket, mert a klubban, ahol játszottunk, a klubvezető pont egy háromperhárom volt, aki jelentett rólunk. De igazából mire mi fontosabbak lettünk, addigra bekövetkezett a rendszerváltás. ’83-ban alakultunk, utána jött a katonaság, és miután leszereltünk, akkor kezdtük el ezt igazán komolyan csinálni. Akkor kezdett el mozogni a zenekar körül a levegő. Előtte volt egy demónk, amit magunknak vettünk fel, lemásoltuk egy-két havernak, és a katonaságnál azt vettük észre, hogy voltak emberek, akik már ismerték a számainkat, mert egy százötvenezerszer átvett kazettán megmutatták nekik a dalokat. Akkor szembesültünk azzal, hogy talán fontos, amit csinálunk, és miután leszereltünk, nagyon keményen napi nyolc órákat próbáltunk és írtuk a dalokat. Aztán jöttek a koncertek és azt vettük észre, hogy mindegyik koncerten egyre többen vannak, és pont a rendszerváltásra a zenekar már egy jelentős bandának számított, teltházas Petőfi Csarnokot csináltunk és nagyon nagy közönségünk lett. Akkor már biztos, hogy elkezdhettek volna figyelni bennünket, de hál’Istennek bekövetkezetta rendszerváltás.

Tehát akkor az volt a szerencsétek, hogy sokkal szabadabban kezdhettetek zenélni?

Nem, az nem változott meg. A Beatricét meg a Bizottságot még tiltották, de a nyolcvanas évek végén már tényleg puhult a diktatúra, és egyre kevésbé fordult elő olyan, hogy betiltottak egy zenekart. Meg ha megnézed, a legtöbb dalunk nem is a politikáról szól, hanem a szerelemről. Volt egy-két szám, amiben benne volt mondjuk, hogy forradalom és az emberek felkapták rá a fejüket, hogy „hűha, ezt más is hallja?”, de nem volt olyan, hogy be kéne tiltani. Ami érdekes volt inkább, hogy a rendszerváltás nekünk egy dologban kedvezett: mikor elkezdtünk zenélni, meg se fordult a fejünkben, hogy lemezünk lesz, elképzelhetetlen dolog volt. És egyszer csak azt vettük észre, hogy jött a rendszerváltás, megszűnt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (előtte csak ott lehetett lemezt kiadni), hirtelen megjelent az összes külföldi cég, kisebb lemezkiadók nyíltak és mindenki őrülten elkezdett zenekarokat keresni. Először olyan zenekarokat próbáltak találni, akik nagyon népszerűek és még nincs lemezük. Mi pont beleestünk ebbe a kategóriába és gyakorlatilag minden kiadótól kaptunk ajánlatot, onnantól kezdve minden évben csináltunk egy lemezt.

A PUF-nál még mindig te végzed az összes zenekari teendőt?

Nem. A koncertek szervezését egy koncertszervező cég végzi, de volt olyan időszak, hogy azt is én csináltam. Ez azért egy teljes embert kíván. Ezen túl, ami nem zeneszerzés vagy szövegírás, az a sajtóval való kapcsolat, az pedig mindig az én dolgom volt, általában az énekes a szócső. Ez a zenekar nagyon sokáig az én zenekarom volt, úgy értem, hogy bár mai napig én vagyok a zenekarvezető, de az elején a dalok 70-80%-át, a szövegek 90%-át írtam én, kontrolláltam a dolgokat és megmondtam, hogy merre menjünk. Aztán később ez természetesen megváltozott, Balázs például most már sokkal több dalt szerez, mint én, ő a termékenyebb.

Nálad hol fogyott el az ihlet? Régebben olvastam, hogy a Duna-partra jártál ki dalszövegeket írni, ez ma már nem működik?

Nekem időparám van. Valahogy mindig úgy alakult az utolsó 10 évem, hogy több zenekarban is játszottam egyszerre. Először bekerültem a Kispálékhoz vendégnek, aztán állandó vendégnek, utána megcsináltuk a Kiscsillagot, közben család lett és gyerek, és megpróbálom az időmet a család és a két zenekar között felosztani. Ez egy héten gyakorlatilag 5-6 nap és a maradék egyben kéne dalokat írni. Nagyon nehéz ez, hogy na, most akkor van két óra, előveszem a gitárt és gyorsan írok egy dalt… Régen, amikor még suliba jártam, HÉV-ezés közben írtam a szövegeket. Aztán gépkocsit vásároltam, hogy időt spóroljak. Később, mikor már lemezeket kezdtünk csinálni, lejártam a Duna-partra sétálgatni, de most már nem nagyon érek rá erre. Nem az ihlet fogyott el, csak kevés az idő.

A Krimiben tudós sorozat zenéje

A dalok mennyire követik le az életeteket?             

Teljesen. A dalok 90%-a, akár Balázs írja, akár én, mindig a saját életünkről szól. Nem nagyon tudunk megrendelésre dolgozni, csak magunkról, az életünkről megy az írás. Persze, Anikónak mindketten írtunk külön számot, de például voltak olyan próbálkozások is, hogy felkértek egy filmsorozathoz, írjuk meg a zenéjét. Megírtuk, de szerintem rettenetes lett a szövege, mert meg volt adva a téma, hogy miről kell szólnia, és hiába próbáltam úgy megcsinálni, mint egy profi, nagyon rossz lett. Előtte még a rendszerváltás környékén kértek  fel, hogy írjam meg a Fidesz-himnuszt, de annyira szörnyű lett a szövege, hogy mondtam, ehhez inkább mégsem járulok hozzá. Amikor dalt írok, általában spontán jönnek a sorok, de nem tudom, miről szólnak. A dal háromnegyedénél megállok, összeolvasom az addigiakat, és úgy jövök rá, hogy miről is szól, amit leírtam. Kicsit olyan ez, mint egy analízis.

Elemzed a saját művedet… Visszatérve a múlthoz, a Budapest Sportcsarnokos koncert után mi változott meg?

Nem utána, közben kezdődött. Utólag már tök jól látom, hogy történt egy törés a zenekar pályafutásában. Az egyik feleennek az, hogy ez egy garázszenekar. Lementünk a garázsba, kitaláltuk, hogy csináljunk zenekart, kiosztottuk a hangszereket, és a nulláról indulva eljutottunk a Budapest Sportcsarnokig. Onnan nem volt már hova, elértünk mindent, amit lehetett. Kaptunk díjakat, lemezeket csináltunk, egyszerűen nem volt hova tovább. A zenekar egyik fele meg elhitte, hogy nincs megállás, a BS után majd megyünk Amerikába, sztárok leszünk. A másik fele, amihez én tartoztam, az meg rémülten állt, hogy hova jutottunk, nem ezért kezdtük ezt csinálni, és mit keresek én egy sportcsarnok közepén és osztom az észt? Leegyszerűsítve ez így hangzik.

Abban az időszakban tényleg mindent én csináltam a zenekarban, és ebben az volt a legrosszabb, hogy a rajongói levelekre is nekem kellett válaszolni. Amíg tudtam, csináltam, amit vállaltam, de amikor elkezdtek jönni azok a levelek, amikben már nem autogramot kértek, hanem segítséget, hogy „segíts rajtam légy szíves, mert az apám megerőszakolt és öngyilkos akarok lenni”, akkor azt mondtam, hogy ezt a felelősséget nem vállalom, nem ezért csinálom ezt az egészet. Mindehhez persze társult még az is, hogy a BS előtt egy évig nem koncertezhettünk, ami szintén nagyon rosszat tett a zenekarnak, mert az éltetett minket, hogy a közönséggel találkozunk, hogy koncertezünk. Végül is ezektől eljutottunk arra a pontra, hogy az ottani felállásból a zenekar egyik fele kiszállt, a többiek pedig elfogadták a döntésemet, hogy legyünk klubzenekar.

Most sem vágynátok Sportcsarnokba?

Nem, egyáltalán nem. Meg az utóbbi négy-öt évben kialakult a fesztiválkultúra és most már gyakorlatilag nincsenek klubkoncertek, viszont nyáron meg van egy csomó fesztivál, amiken hatalmas méretű színpadokon játszunk, tehát ha nagy koncertekre vágyunk, azok bőven megvannak. De az év többi részében a saját koncertek helyszínei inkább két-háromszáz fős klubok. Egyébként én azokat sokkal jobban élvezem. Illetve, mivel mi már öreg zenekar vagyunk, megengedhetjük magunknak azt a fajta luxust, hogy ötévenként, amikor van valami nagy esemény, csinálunk egy nagy koncertet, mint most lesz a 30 éves. Erre remélem, hogy eljönnek majd azok az emberek is, akik régen jártak, de ma már nem járnak rendszeresen koncertre, elhozzák a gyereküket is, meg jönnek fiatalok, akik az utóbbi években ismerték meg a zenekart.

A 20 éves jubileumotokkor megjelent rólatok egy könyv, az Álomhatár, ami egyfajta terápiaként is szolgált, ha jól tudom, hogy kibeszéljétek az akkor a zenekarban húzódó problémákat.

Nem ez volt a célja, csak közben ez lett a könyvből. Baltavári Bea, a könyv írója megkeresett, hogy írna egy könyvet rólunk, és mindenkivel szeretne beszélgetni a zenekarból. De nem úgy, hogy egyszerre leülünk, hanem ő külön-külön mindenkivel szeretne több órát eltölteni. Mikor elkezdett ezen dolgozni, mi nem láttuk, hogy mi lesz belőle. Olyan volt, mint egy terápia. Persze, azok a részek is benne vannak a könyvben, hogy kinek hogy indult a gyerekkora, hogyan alakultunk, de ami igazán érdekes, az az, hogy mindannyian elmeséltük a saját szemszögünkből azt, ami a zenekarral történt. Különböző sztorik kerültek elő és volt, hogy ugyanazt a történetet ötféleképpen meséltük el. Nekem nagyon nagy tanulság lett az egészből az, hogy az ember ne higgyen a saját igazságának, mert hajlamos úgy gondolkodni, hogy amit lát, az úgy is van. Marhára nem igaz. Ahogy a történetet elmesélik, a saját szemszögéből mindenkinek igaza van. Nekem nagyon jót tett, hogy ezt le tudtam szűrni belőle, illetve visszavettem az arcomból, amikor a zenekarral szemben kellett döntéseket hozni. Rájöttem, hogy előtte hajlamos voltam a saját fejem után menni és utólag megmondani, hogy erre megyünk és kész, de vannak olyan kérdések, amiknél nagyon-nagyon fontos, hogy mind az öten akarjuk.

Mielőtt a könyv megjelent, a zenekar pont egy olyan periódusban volt, hogy kezdtünk belefásulni az egészbe. Érdekes módon, mikor a  megjelenés után láttuk, hogy a másiknak is igaza lehetett bizonyos dolgokban, a féléves szünet utána nagyon jó energiákkal kezdődött újra  közös zenélés.

álomhatár

 A zenekar első húsz évét feldolgozó könyv, az Álomhatár

Mi történt a féléves szünet alatt? Végül hogyan kezdtetek egymáshoz közeledni?

A legtöbbünk játszott más zenekarokban is, dalokat fabrikáltunk otthon, de igazából mivel koncert nem volt, nem nagyon jártunk össze. Mindenki élte a saját életét. Aztán amikor megjelent a könyv, a megjelenés alkalmából szerveztek néhány koncertet. Ezelőtt eltelt 5-6 hónap anélkül, hogy találkoztunk volna, de ekkor nagyon megörültünk egymásnak, és nagyon jó volt újra együtt zenélni. Kifejezetten  szeretettel néztünk egymásra és ez nagyon klassz érzés volt. Lenyomtuk a koncertet, és jött utána egy kérés, hogy mi lenne, ha egy hónap múlva egy moziban tartanánk megint egy rövidke koncertet. Összenéztünk és mondtuk, hogy persze. Akkor elkezdtünk koncertezni megint.

Hogyan éltétek meg a Gyuritól való elválást? Azért ő 25 évig csak veletek volt.

Ez egy nagyon fájó pont a zenekar életében. Ő volt az, aki a zenekar alapításától kezdve velünk volt, és nagyon nehéz elmagyarázni egy külső embernek, hogy mi volt vele a baj. Mert ő egy hihetetlenül intelligens, nagyon jó humorú, szikrázóan ötletes ember, nemcsak zenében, hanem bármiben, ami a zenekarral kapcsolatos, legyen az fotózás, videóklip, bármi. De emberileg nem jöttünk ki egymással. Mindenkinek voltak vele összezördülései, de ezek mindegyike olyan dolog, hogy ha elmesélném, akkor kiröhögnél, hogy ne hülyéskedj, ilyenen? Talán meg lehetett volna beszélni, de akkor nagyon nehezen működtek már a dolgok. Gyurival az volt inkább a baj, hogy nagyon nehezenlehetett vele kommunikálni, mert nem igazán nyílt meg. A könyvbe például nem is nagyon akart nyilatkozni, nem is mesélt benne sokat, mert mondta, hogy ő nem fogja feltárni a gondolatait. A mai napig nem tudta megbocsátani és elfogadni, hogy kikerült a zenekarból. Ő az egyetlen, aki nem lesz ott a koncerten az elmúlt évekből.Leültünk, hogy megbeszéljük, de mondta, hogy ő annyira nem tudta feldolgozni ezt, hogy nem tudja elképzelni, hogy eljöjjön, mert az egész az ő élete is, és nem akar vendég lenni az életében. Megértem és teljesen igaza van, nagyon sajnálom, hogy vele ezt nem tudtuk rendezni.

Annak idején nem mindenki örült annak, hogy a Kispállal is játszottál. Most is vannak ilyen gondok a Kiscsillaggal?

Persze, egyik zenekarnak sem jó, ha valaki máshol is játszik. De hát ez sem egyszerű dolog, lehetne magyarázni anyagi okokkal, lehetne magyarázni sok minden egyébbel. Nekem a Kispál is meg a Kiscsillag is egy másik barátság szüleménye: nagyon jó barátságban vagyok mind a két emberrel, akikkel csinálom, és valahogy egyszer csak lett egy zenekar, nem volt tudatos. A kettő működik egymás mellett, de az egyik a másiktól veszi el az időt, tehát ha nem lennék mondjuk a Kiscsillaggal, akkor biztos a PUF-ra fordítanám az időt és sűrűbben lennének lemezeink. Nálunk Balázs az egyetlen, aki nem játszik más zenekarral. Neki ez fáj, és az ő szempontjából igaza van, mert ha megint visszatérek a család analógiára, nagyon nehéz elmagyarázni a feleségednek azt, hogy van egy feleségem egy másik városban és pénteken-szombaton leszek, de hétfőn meg kedden amott vagyok. Erre kevesen tudják mosolyogva azt mondani, hogy menj csak, csináld!

 

-2

Akkor most már nincs elsőbbségi sorrend?                         

Nincs. Nem is nagyon lehet: félgőzzel nem tudom csinálni. Időkből persze mindig le kell csípni valahogyan. Ahonnan le tudok csípni, az a család, otthon vagyok a legkevesebbet, viszont ez meg mindig is így alakult az életemben, úgyhogy most már erre rendezkedtem be.

Ha jól tudom, az idei szigetszentmiklósi évzáró bulin petíció volt azért, hogy a PUF játsszon. Ennyire ritkaságszámba megy, hogy otthon játszotok?

Persze. Miklóson nincs hely. Régen volt ott, egy Duna-parti kocsma, ahol jó pár éven keresztül kéthetente játszottunk, nem saját számokat. Most a városban egy évben van két olyan rendezvény, amin élő zenekar lép fel. Persze ezekre majdnem mindig másokat hívnak meg, ha sorra kerülünk, akkor meghívnak bennünket.

Milyen Szigetszentmiklóson játszani?            

Nem jó. Úgy értem, hogy mindenki nagyon ideges. Hazai terepen nagyon fontos, hogy jönnek a haverok, és mindenkinek meg akarja mutatni az ember, hogy mit tud. Nagyon fontos, hogy minden sikerüljön. Persze, most rávágtam, hogy nem jó, de egyébként szuper, hogyszinte mindenkit ismerek, a koncert vége után nagy sörözések vannak, és olyan emberekkel találkozom, akikkel már régen nem. Ez nagyon jó, de ilyenkor az ember mindig azt akarja, hogy minden jó legyen és minden sikerüljön, és megfelelőek legyenek a körülmények, és ha valami nem jó, akkor már rögtön ideges lesz, tehát mindenképpen feszültséggel teli az otthoni fellépés.

Már két éve is az új lemez készüléséről nyilatkoztál, de lemeznek még nyoma sincs. Hol akadtatok el?

Van egy kész lemezanyagunk, amit el is kezdtünk felvenni. Nekem még vannak vele gondjaim, mert ezek főleg Balázs dalai, és az ő fejében már összeállt, az enyémben pedig még nem. De ez csak akkor derül ki, amikor már elkezdjük őket kidolgozni. Az már nagyjából megvan, hogy mit akarunk hallani. Mikor hét éve megcsináltukaz előző lemezt, akkor azt gondoltam, hogy a következő, az most egyből kijön… mert annyi dalt írtunk arra, hogy még maradt egy csomó. Biztos is voltam benne, hogy egy év múlva majd kiadjuk az újabbat, és elkezdtünk dolgozni a számokon, de mindig azt éreztem, hogy ezeken még alakítani kéne, még nem százszázalékosak. Tudom, nem kell mindig erre törekedni, de sajnos én ilyen vagyok,húzom a dolgokat. És akkor a másik az idő: nehéz úgy dolgozni, hogy jó, akkor szerdán lemegyünk, dolgozunk rajta, és következő csütörtökön majd megint lemegyünk és folytatjuk. Viszon alig lehet másként megoldani, úgyhogy próbálunk olyan heteket találni, amikor nincs koncert, elmenni egy hétre és írni a dalokat, mert akkor haladunk mindig a legtöbbet. Most is, hogyha ősszel be akarjuk fejezni, akkor kell csinálnunk egy ilyen etapot. Így arra is lenne esély, hogy még az idén megjelenjen. Most harmincéves a zenekar, jó lenne ebben az évben befejezni.

 

30 éves szülinapi koncert augusztus 30-án a Budapest Parkban

Most a 30 éves koncertre mi a koncepció?

Csak egy jó koncertet szeretnénk csinálni. Szeretnénk megmutatni a zenekar minden egyes oldalát, ami eddig volt, a harminc év alatt. Van a zenekar akusztikus felállása, amikor tizenegy tagúra bővülünk, fúvósok, zongora, ütőhangszer. Ez a felállás a koncerten is lesz, és lesz, amikor csak négyen állunk a színpadon. Ez nem külön blokkban lesz, hanem aszerint, ahogy megy a műsor, ahogy a dalok megkívánják. Több mint két órát tart majd a koncert, mert szeretnénk minél több dalt megmutatni, és lesz olyan része is, amikor régi dalokat játszunk, azokat viszont régi tagokkal, akik az első tíz évben voltak ott.

Tudom, hogy el fognak jönni olyanok is, akik nagyon régen, a 80-as években jártak utoljára koncerten, meg olyanok is, akik fél éve ismerték meg a zenekart, ezért próbálunk egy olyan műsort összeállítani, hogy mindenki élvezze az egészet.

Koncerten mindig azt mondjátok, hogy a Partizánt majd csak a 30 éves koncerten fogjátok játszani. Miért szünetel ez a dal?

Én igazán sosem tartottam olyan fontos számunknak, inkább fricska volt zenében is, szövegben is, gyakorlatilag amolyan csasztuska. A végére hozzácsaptuk a Bella Ciaót is, nagyon jó koncertszám lett, de nem akartam, hogy ez repertoárdallá váljon. Mindig is ritkán játszottuk, és később csak hülyeségből lett kitalálva, hogy jó, most eljátszottuk, de legközelebb majd csak akkor, ha 20 évesek leszünk… aztán persze néha előkerült, de évente egyszer-kétszer játszottuk csak el, ha valamiért éppen olyan kedve volt a zenekarnak. Nem akarom túlmisztifikálni ezt a dalt, szerintem nem a legfontosabb dalunk.

Milyen érzések kavarognak bennetek?

Az, hogy hú, de nagyon öregek vagyunk. Amikor az Omega 20 éves koncertjén voltam, néztem, hogy „hú, 20 éves az Omega, hú, tök öregek, milyen lehet egy 20 éves zenekar?” Aztán az Omega most már 50, mi pedig 30 évesek vagyunk. Az ember tényleg csodálkozik, hogy nem lehet, hogy 30 éve, hiszen most kezdtük az egészet… mert én még arra emlékszem, amikor lementünk a garázsba és elkezdtük nézegetni, hogy ha ide teszem a kezem a gitáron, akkor mi történik. Úgyhogy fura, nagyon fura. Nagyon gyorsan elment.

Fotók: Molnár Fruzsi