25. JAK-tábor III. nap

“Jaj nemzedékem,/
Olyan jó, hogy boldogulni látlak”

Nemzedékek csaptak össze a szigligeti 25. JAK-tábor harmadik napján. Úgy tűnik, megannyi szakadék tátong a kulturális élet idősebb tagjai és a fiatalok között. Valamint több burkolt/nyílt feszültség mutatkozott meg az egyes korosztályokon belül is.

IMG_7522

Az első beszélgetés a kortárs művészet helyzetéről szólt.  Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum volt igazgatója, KissPál Szabolcs, a NEMMA, Szabad Művészek, Összefogás a kortárs művészetért aktivistája és Süvecz Emese, a tranzit.hu akciónap projekt munkatársa vettek részt, Gács Anna moderálásával. Bencsik szerint az elmúlt években előállt példátlan helyzet az időben 2013-nál sokkal távolabbra mutat. Itt Orbán Viktor 2010-es kötcsei beszédére utalt – szerinte a teljes kulturális szcénát a nemzeti ideológia alá berendelő intézkedések már akkortájt elő voltak készítve. A szakma pedig, amely ebből évekig mit sem látott, csak akkor kapott a fejéhez, amikor az új alkotmányban megjelent az MMA intézménye mint a művészet szabadságának és az állam anyagi garanciájának a letéteményese. Erről az intézményről egészen addig senki nem tudott, amíg az MMA-törvények révén meg nem jelent a Fekete György által vezetett „fantom” kulturális minisztérium, amely – Bencsik szerint – gyakorlatilag egymaga felel az összes kultúrára fordítható közpénz elosztásáért.

Felmerült a kérdés: mit és hogyan érdemes tenni a kialakult új, kényelmetlen intézményi struktúrával, a durva személyi cserékkel és a dilettáns kultúrpolitikával szemben? Válaszként két út merült fel. Egyrészről az aktivizmus. KissPál vázolta az elmúlt év akcióit, mesélt a Ludwig Múzeum lépcsőjének elfoglalásáról és az MMA közgyűlésének megzavarásáról is. Süvecz Emese szerint nem restaurálni kell azt a diskurzust, amelyet a mostani intézkedések radikálisan egy bizonyos politikai oldal irányába mozdítottak el, hanem fel kell kínálni egy új beszédmódot. A tranzit.hu irodájában ezért rendezik meg minden hónapban az akciónapot, melynek keretében múzeumigazgató és pályakezdő képzőművész egyenrangúként beszélgethet szakmai problémákról. Miután mindenki elmondta nézőpontját a problémákról és a megoldási lehetőségekről, kinyílt a beszélgetés, és a nap során először előkerültek a generációs nézeteltérések.

IMG_7536

György Péter felvetette, hogy a probléma Orbán Viktor kulturális struktúrájával az, hogy terror, lezárt határok és elvett útlevelek nélkül nem tud maga mögé művészeket felsorakoztatni; kaphat támogatást bármelyik kosárfonó bácsi, de attól az még az nem lesz igazi művészet. Bencsik válasza erre az volt, hogy az ő generációja bizony képes lesz belépni az MMA-ba azért a havi 150 000 forint körüli tiszteletdíjért, hiszen egzisztenciálisan annyira el van lehetetlenülve, akkor viszont – pusztán a pénzzel – máris legitim szervezetté válik a MMA. A vita még pár szóváltás erejéig szólt a szervezet legitimitásáról és a művészet szabadságáról. Volt, aki szerint nem kell mindig a művészet halálát és a teljes elbutulást vizionálni, hiszen nem biztos, hogy a magyar művészet külhoni megítélésének az tesz jót, ha a rendszerváltás után újra mint egzotikum kezelik. Volt, aki szerint nemes egyszerűséggel nem kell belépni az akadémiába, és csinálni, ahogy eddig – ha kell, pénz nélkül.

A parázs vita hevében Bencsik végül elszólta magát, szerinte ugyanis azért állhatott elő ilyen helyzet, mert a fiatalok érdektelenek, ennek következtében nincsen pénz az úgynevezett “magas művészetben” – szemben a popzenével. A Ludwig leváltott vezetője szerint ez a nemzedék nem ismeri és nem is akarja megismerni azokat a kulturális hagyományokat (a rendszerváltást megelőző ellenkultúrát stb.), melyeken az ő generációjának a művészeti életben eltöltött „elmúlthúszéve” alapul. Ezen sokan sokféleképpen felháborodtunk, hiszen ez az állítás egy olyan egyesület rendezvényén hangzott el, amely tagjai között számos, a rendszerváltás körül született embert számlál, és egy olyan beszélgetésen, ahol a hallgatóság legalább harmada ebből a nemzedékből került ki.

Bánom már, hogy felháborodásomnak és egyet nem értésemnek a beszélgetés végén nem adtam hangot, nem keltem generációnk védelmére, amelynek problémáit, csalódottságát éppen az ő nemzedéke (pont az, amelyik szerinte is képes elfogadni a júdáspénzt) nem ismeri, vagy nem akarja belátni. Véleményem szerint sértő túlzás azt állítani, hogy a huszonévesek érdektelensége termelte ki Fekete György rendszerét, azt viszont fiatalként nagyon is jól látom, hogy „apáink” nem sokat tettek azért, hogy az utánuk jövő nemzedék bármit is megismerjen és magának érezzen abból, amit ők rendszerváltásnak hívnak – akár kulturális, akár politikai értelemben is. Hatásvadász példa, de ha a kólát nem isszák elegen, akkor nem az üdítőfogyasztók a hibásak, hogy nem ismerik fel, az mennyire buborékos és milyen fekete. Ha a forgalmazó cég nem költene rengeteget terméke megismertetésére, valószínűleg senki nem inna kólát. Az előttünk járó generációnak éppen ebben lett volna felelőssége, hogy – tisztelet a kivételnek – ne felélje az állami pénzeket visszaforgatás, érdemi oktatás, reklám, marketing nélkül, hanem a popzene magyarországi iparának mintájára (amelyet szintén nem a 90 körül született generáció hozott létre) megteremtse azokat az ökonómiai struktúrákat, melyek – Fekete György ide vagy oda – biztosítják majd a “magas” kultúra anyagi hátterét, mi ugyanis korunknál fogva nem lehettünk ott ezeknek a (mára már, úgy látszik, megszűnt, vagy megszűnésben lévő) intézményeknek a vezetőségeiben, sajnos. Ilyen értelemben, és most kövezzenek ki az idősebb kollégák, a felelősség bizony az övék. Miért nem tetszettek megcsinálni azt, amit most hiányolnak? Miért hagyták, hogy így legyen? – Mi abban tudunk segítséget nyújtani, hogy tudatos civilekként, mert a véleményünk és az érdeklődésünk megvan, kinyitjuk a szánkat, utcára megyünk (stb.), ahogy tettük ezt már sokszor – huh.

IMG_7579

A generációs feszültségek hátterének megismeréséhez sokban hozzájárult az este nyolckor kezdődő beszélgetés Schein Gáborral, aki Lengyel Imre Zsolt kérdéseire válaszolt. Schein nemcsak a költészetének alakulásáról, szövegeiről, saját nyelvének megtalálásáról és elvesztéséről beszélt, hanem családjáról és életének meghatározó eseményeiről is. Elmondta: íróként azok a pillanatok érdeklik leginkább, amikor megmutatkozik saját életünk, testünk, képzeletünk konstruált volta. Szerinte ezért érdemes irodalmat csinálni, hiszen ezekben a pillanatokban ismerünk rá magunkra, élethelyzetünkre. Pályája során is azok voltak a legfontosabb lépcsőfokok, melyek összekapcsolódtak az addig használt költői nyelv felszámolódásával, a nyelv nélküli állapottal, amikor az ember kénytelen szembenézni magával. Megosztotta velünk azt a pillanatot is, amikor visszaemlékezve kamaszéveire ráeszmélt arra, hogy ahol és akikkel akkor élt, milyen szinten voltak részei annak, amit úgy hívnak: Kádár-rendszer. Ezután arról beszélt, hogy az ebben a rendszerben megfogalmazódott beszédmódok nagyon is meghatározók abban, ahogy ma élünk és gondolkodunk. Felidézte édesapja alakját, aki szerinte mindig azt éreztette vele, hogy „ugyanúgy bele fogsz dögleni ebbe, mint ahogy én beledöglöttem”, valamint „mi rábasztunk, és ti is rá fogtok”. Kicsit mintha a fenti, művészeti útkeresős beszélgetés kapcsán is ennek az örökölt diskurzusnak a hangjait hallottam volna felhuhogni.

IMG_7619

Az utolsó, Bartók Imre A patkány éve című könyvét a trash kultúra felől megközelíteni kívánó pódiumbeszélgetés végén, melynek résztvevői Turi Márton, Szabó István Zoltán, Nemes Z. Márió és Sepsi László voltak, a fiatalabb generáción belüli nézeteltérések is a felszínre kerültek. Sokan úgy éreztük, Sepsi és Turi arról győzködtek minket, hogy ha nem ismerjük betéve a(z amerikai gyökerekkel rendelkező) trash és biopunk kultúrát, és így a könyv azon részeit, melyet csak ennek ismeretében tudnánk, nem értjük meg, akkor magunkra vessünk, ez nem a könyv hibája. Erre az attitűdre többen ellenvéleményt fogalmaztunk meg, többek között a MŰÚT 2013039-es számában a könyvről kritikát publikáló Lengyel Imre Zsolt is, aki viszont azzal érvelt, hogy ha egy irodalmi kultúrában nem állnak rendelkezésre ezek az előképek, arról nem a kritikus tehet. Egy, a tág irodalmi nyilvánosság előtt megjelent könyvet véleménye szerint mindenki úgy értelmez, ahogy akar, és ha a könyvben az akár szándékoltan is benne hagyott hibákat megnevezi, akkor az igenis releváns vélemény attól függetlenül, hogy az illető kritikus hány olyan munkát olvasott, amely a jelen könyv műfaji előzményének számít.

IMG_7634

Az este aztán A Patkány éve pro-kontra jegyében telt. Kicsit úgy tűnt, a két tábor a térben is kettészakadt: a Patkányrajongók az egyik, a Patkányt kritizálók a másik erkélyen cigiztek. Éjszaka aztán a Trash Diszkó táncparkettjén kiderült, hogy az irodalmárok miért nem a táncot választották hivatásukként.