Avagy mit nekünk külföldi zenekarok

SZIN 2013 2. és 3. nap

A második napra egy ezressel többe került a jegy. Nem véletlen, hiszen Ákos és zenekara, talán a legdrágább magyar produkció szerepelt este a nagyszínpadon. Az nekünk annyira nem jött be, helyette inkább a Kiscsillagot választottuk, de voltunk Honeybeasten, Bin Jipen és Brainsen is. Éjszaka az Összművészeti tér sátrában a The Bosky gárdája felfedte arcát debütáló koncertjükön.

Izzasztó hőségben kezdett délután négykor a nagyszínpadon a szegedi Honeybeast. A hattagú formációt most kiegészítette egy csinos kis fekete vokalista lány, Telman Lincoln és a beatboxos Molnár „FMaN” Tibor. Azt leszámítva, hogy Tarján Zsófia énekes kicsit mellélőtt az öltözetével, nem volt semmi gond az egésszel: csak slágereiket ismerő hallgatóként tökéletes kezdés volt ez egy sörike mellett. Az általam ismert dalaikon letagadhatatlan Muse-befolyást éreztem, és jól éreztem, mert még feldolgozást is játszottak tőlük. Francia tangóval keverni a Plug In Babyt nem tűnik jó ötletnek, de nekik sikerült jóra összehozni.

DSC_0461
A Punnany rap-áradata helyett egy sokkal zenésebb produkciót választottam: Bin Jip, Harcsa Veronikával a mikrofonnál. Sokszor hallottam már Verát énekelni, de újra meg újra elkápráztat profizmusával, meg azzal, hogy mennyire átéli a dalait. Meg azért elég csinos is. A Bin Jip egy háromtagú formáció, amiben találkozik egy jazzénekesnő, egy dj és egy jazzgitáros. Valahogy úgy lehetne fogalmazni, hogy a legvadabb perverzióikat élik ki ebben a projectben, úgy, hogy az még élvezetes maradjon. Zsíros hip-hop ütemek, széteffektelt gitározás, scratch-szólók, hajszálpontos éneklés, profizmus az egész. Mondanunk sem kell, hogy nem mainstream az, amit csinálnak, Nicki Minaj rajongóknak nem ajánlom.

DSC_0054

Az esti kavalkádot a Brains koncertje indította be. Azt láttuk, amit a VOLT-on is; a srácok nagyon keményen nyomják, és valószínűleg az ő koncertjükön voltak a SZIN eddigi legnagyobb ugrálásai. Tovább nem is kell ragozni.

Fél tíztől egy időben lépett fel a SZIN két legtávolabbi színpadán két Kossuth-díjas előadó: Ákos, és Lovasi András a Kiscsillaggal. Utóbbi jobban izgatta a fantáziámat, de úgy voltam vele, hogy megnézem, mitől is olyan nagy dolog az az Ákos koncert. Pöpec színpadi díszletek, komoly fénytechnika, centire pontosan eljátszott számok; tényleg kifogásolhatatlan és minőségi produkció. Sok olyan zenekar koncertjén éreztem már jól magam, akiket annyira nem szeretek, de ez Ákoséknál sajnos nem jött össze, mea culpa. Egyébként az baromira meglepett, hogy kb. 16-tól felfelé rengeteg fiatal ordította a refrént és emelte magasba az ökleit. Na, irány a Kiscsillag.

Ez már döfi. Közönségből azért itt sem volt hiány. Fontosabb szerepet kaptak a gitárok, mint Ákosnál, ment a rákenról keményen. Lovasi változatlanul vicces és szerethető figura, és láthatóan nagyon jó kedvében volt. Élőben nagy erőre kapnak a dalaik, a Van-e szándék például még jobban odaver, a Sirály még érzelmesebb. A rajongók annyira nem akarták elfogadni, hogy vége a bulinak, hogy egy nagyobb tömeg még akkor is ottmaradt a színpad előtt, amikor egyértelműen, végleg levonultak.

Személyes ízléstől eltekintve kijelenthetjük, hogy mindkét előadó megérdemelte a Kossuth-díjat.

DSC_1449

Az est zárásaként egy ideje a fejünket fájdító kérdésre kaptuk meg a választ. Ki az a The Bosky? Már egy ideje léteznek, játsszák is a számaikat itt-ott, de koncertjük még nem volt. Idáig. A SZIN-en debütáló négytagú rockzenekar beállásán majdnem elaludtunk, olyan sokáig bíbelődtek, de megérte várni. Laza-fasza rockot játszanak, enyhén effektekkel megspékelve, olyan gitártémákkal, amiktől egyből motorozni támad kedved. Akik csinálják ezt az egészet pedig nem mások, mint Roy a Roy & Ádámból (ének, basszusgitár), Pásztor Sámuel az Anna & The Barbies-ból (gitár), valamint egy szintis-dj-énekes és egy dobos, akiknek nem sikerült a körülöttem állókkal kitalálni a nevét. A srácok nagyon ígéretesek, láttak már fán bagót, biztos hallunk majd róluk ezentúl.

A harmadik napi palettán egy gyönyörű énekesnő szerepelt, egy közkedvelt maffia brigád, egy elszállós-eklektikus banda és egy kifinomult, egyszerre zúzós és összebújós koncert. Fábián Juli & Zoohacker, Irie Maffia, Zagar és Magna Cum Laude koncerteken jártunk.

Fábián Julit a Barabás Lőrinc Eklektric tagjaként ismertük és szerettük meg, de ezen kívül számtalan vendégszereplést, közreműködést, még saját jazz zenekart is magáénak tudhat. Évek óta színfoltja a magyar zenei életnek, sok műfajba belekóstolt már, Zoohackerrel jelenleg egy lazább, relektro-akusztikus pop vonalon mozognak.

DSC_0244

Akárhogy is próbálkoznak a tévés tehetségkutatók, az előadóművészetben fontos tényező a megjelenés, a külső. Julinak ezzel nincs gondja – én már régóta felkapott női magazinok címlapján képzelem el. Ez eddig csak félsiker, de van benne belül is bőven a jóból; egyértelműen hallatszik a hangján, hogy papírja van a szakmájáról. Emellé megajándékozta a jóisten egy nagyon különleges hangszínnel is. A körülötte lévő zenészeket sem az utcáról szedte össze, Zoohacker nem egy Bárány Attila-szintű DJ, és a zenekar többi tagjával is már több helyen szerepeltek együtt. Például a billentyűs Premecz Mátyás, Delov Jávor dobos és Bata István basszusgitáros mind Eklektric-tagok voltak. Ja igen, Juli és Zoohacker nem ketten koncerteznek, hanem öt másik zenésszel kiegészülve. Hamarosan megjelenő, vele készített interjúnkban elmondta, hogy nem egyszerű feladat elektronikusan íródott dalokat hangszerekkel előadni. Ez kívülről nem tűnt így, dalaikba simán belefonódott a többi hangszer játéka. Akár a laza Sizzlin’, akár a Parov Stelar-os Girly is legalább annyira patent volt, mint a felvételeken.

Az idei SZIN-en rájöttem, hogy nem kellenek külföldi előadók ahhoz, hogy jó koncerteken ugrálhassak. Több honfitársunk produkciója világszínvonalú. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem örültem volna pár nyugati nagy kedvencnek, de tudtam levegőt venni nélkülük is. Ezt az érzést Fábián Juliék mellett többek között az Irie Maffia koncertje is felerősítette, ami tavaly a Yellowcardot és a Kosheent is lesöpörve a fesztivál legjobb programja díjat kapta meg tőlem. Idén délutáni időpontot kaptak, de így is épp elég nagy bulit csaptak. Busa Pistával egy emberként szidta mindenki a kéket, Senával együtt dobogott a szívünk, Columboval pedig hát, énekeltük a refréneket. Ő is nagyon bomba volt, csak nem találtam rá költői képet. Vele kapcsolatban mindig arra gondolok, hogy egyszerre az ország két, talán legközkedveltebb bulizenekarának frontembere. Not bad.

A Zagarnak sem megy rosszul a szekér, új lemezük, a Light Leaks dalait több német és angol rádió is játssza. Koncert előtt már be voltam zsongva, hogy jujdevárom a Space Medusát, de sajnos élőben nem szólalt meg olyan jól, mint a lemezen. A régebbi dalok viszont egytől egyig nagyon patentosak voltak, a szokásos, számomra Zagar-koncert védjegyének számító improvizatív kísérletezések is több helyen megjelentek, ehhez nagyon értenek a srácok. Vagy azok nem is improvizációk? Az biztos, hogy a Zagar is hozzátett a világszínvonal-érzéshez.

Meg persze a Magna Cum Laude is. Először az államat kellett a földről felkaparni, mert Mező Misire a tetoválásokat leszámítva nem úgy emlékeztem, mint egy extravagáns külsővel rendelkező fickóra. Húszcentis szakáll, fullcap, „Young America” feliratú trikó, meg minden. Rajongó barátom felvilágosított, hogy egy ideje már így néz ki. A Magna már rég nem kispályás zenekar, ezt a közönség száma és maga a koncert is alátámasztotta. Kedves szavak a közönséghez, hangszóróra ülve éneklés (közben telefonok és gyújtók fénylettek a közönség soraiban), felpörgetett Pálinka-dal, minden volt, ami a magyar embernek kell. Jól esett, hogy az előbbi számot nem az eredeti, kissé lakodalmas hangszerelésben adták elő, hanem a gitáros Guns N’ Roses-pólójához méltón, amolyan stadion-rockos verzióban.