Tóth Krisztina első regénye, az Akvárium az idei könyvhétre jelent meg a Magvetőnél, és talán nem túlzás az év egyik leginkább várt könyvújdonságának nevezni. Már csak azért is, mert Tóth Krisztina prózai művei (verseivel ellentétben) eddig, úgy tűnik, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: lehetséges, hogy a szerző eddig nem tudta megugrani az első novelláskötete, a Vonalkód által túl magasra tett lécet. Emlékezhetünk, hogy a 2011-es Pixel kritikai visszhangja is – finoman szólva – felemás volt.

tk_akvárium

Nagy várakozás előzte meg tehát az Akvárium megjelenését. A könyv borítója talán erre válaszol: omladozó gangos bérház belső udvara, rozsdás vaskorlát és így tovább – minimum az arcunkra fagy a lelkesedés mosolya.

Ugyanígy aligha lehet más a regényről alkotott első olvasói benyomás, mint (kulcsszavakban:) a nyomor, a szegénység, a kommunizmus (stb.) regénye. A szerzői szándék – feltéve persze, hogy érdemes ilyenről beszélni – is mintha valami ilyesmi lehetett volna, az ötvenes-hatvanas évek fojtó, félelemmel, elhallgatással, kiszámíthatatlansággal és főleg mocsokkal teli légkörének bemutatása. A probléma ezzel csupán annyi, hogy Tóth Krisztina regénye semmit nem tesz hozzá a korábbi hasonló diskurzusokhoz (gondoljunk például Esterházy kitelepítés-történeteire, Spiró Tavaszi tárlatára, Konrád Györgyre, Fejes Endrére és így tovább), és nem tudja elhitetni magáról, hogy bármilyen tekintetben aktuálisnak tekinthető volna.

A hátsó borítóra került, a szegénységet tematizáló szövegrésszel ellentétben a regényben az ilyen-olyan társadalmi viszonyok helyett sokkal hangsúlyosabbnak tűnnek a családi kapcsolatok, a végletes érzelmek, a kicsinyes emberi döntések. Nem a kommunizmus nagyregénye az Akvárium, nem is történelmi regény, hiszen számára a korszak, a zivataros század nem egyéb, mint díszlet. Mindössze egy család hányattatott sorsát kívánja bemutatni két generáción, anya és lánya életén keresztül.

Tóth Krisztina, úgy tűnik, határozottan szembe akar menni a(z állítólag létező) nő(i) irodalom tendenciáival, amikor már-már erőltetetten durva hangvételű prózát ír. A sár, a szenny, a húgy szavak s ezek által keltett hangulatok talán egy kortárs regényben sem lépnek elő ilyen fontos elemekké. Nagy váltás ez a jóval finomabb Pixelhez képest, de annak kimunkált szerkezetétől és ügyesen felépített narrációjától Tóth Krisztina láthatóan el akart szakadni. Rá jellemző módon egyébként nagyon gyakoriak – és jók – a nézőpontváltások és a párbeszédek helyett használt belső monológok.

hp photosmart 720

A nyomasztó hangvételt pedig humorral próbálja ellensúlyozni a szerző, és itt lép nagyon ingoványos talajra. Sajnos a regény humora az esetek többségében nem más, mint börleszkbe illő, öncélú poénkodás, esetleg Örkényre emlékeztető, de esetlen, kínos abszurd: például amikor a főszereplő családnak az albérlők miatt – mert a sok ágytól nem férnek az ajtóhoz – az ablakon kell ki-be járkálnia. Az elbeszélői szólam a gyermeki nézőpont erőteljes kontúrozása érdekében ráadásul hajlamos időnként Háy Jánosnak képzelni magát, amikor hosszú élőbeszédszerű mondatokat és semmitmondó szentenciákat ír, amelyek még modorosnak is hatnak („Amikor Vera a tányér fölé hajolt, úgy érezte, gyerekkorának utált konyhaszaga gőzölög fel alattomosan a tálcáról, hogy átitassa a haját, a ruháját és az egész otthonát, hogy Edit néni ételhordóban utána hozta ezt a szagot, és most megpróbálja vele elárasztani ezt a lakást is, de valójában akkor se lenne elégedett, ha még a Lali által esztergált állólámpa ernyője is libazsírszagot árasztana fény helyett”, 279).

Háy János neve – Konrád Györgyé mellett, persze – szinte magától értetődően kerül előtérbe a regénnyel kapcsolatban: az elmebeteg szereplőknek (Edu néni és Jenőke) egyenes előképei Gézagyerek és Bandula Ferike. De míg az ő alakjukban minden reménytelenség ellenére is megcsillan valamiféle megváltás lehetősége, Tóth Krisztinánál erről szó sincs. Emiatt aztán, mivel valódi tragédiát nem ábrázol, valódi katarzist nem okoz a regény, csupán írói fogásnak, hasznos adaléknak, sőt díszletnek tűnik a betegség is.

A sok díszlet pedig eltakarja azt, ami valójában a színpadon történik, ami fontos. Ez a regény legnagyobb hibája.

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető, Budapest, 2013.

A FÉLonline.hu értékelése: 4/10

A kép forrása a Litera.