Egy olyan 0. nap után, ahol az Edda volt a headliner, végre lehetett válogatni a koncertek között. A Belmondo Czutor Zolija tényleg vicces figura, a Depresszió gitárjai nagyon pörkölnek, a farmerdzsekis Tankcsapda pedig megérdemelten pompázik a régi fényében. Még a 300 Ft-os sörnél is találtunk olcsóbbat, igaz, csak PET-palackos nóném, de teljesen iható, és 250-be kerül. Megjöttek a RE-poharak is, de csak akkor kapsz, ha külön kéred.

DSC_0069

Családias hangulatban, délután hatos kezdéssel csapott a lecsóba a Belmondo a Pepsi Színpadból lett Tisza Színpadon. Ahogy a felvételeiket hallgatva, úgy a koncerten is érződött egy kis Jimi Hendrix, egy kis funk, meg egy adag popzene hatása. Ezek egyvelege alkotja a Belmondo világát – a gitárok hozzák a régi idők szellemét, a basszus a funkyt, a neonzöld nyakkendőt viselő Koltay Kurszán billentyűjátéka pedig a popot. Az egyre gyarapodó közönség is szemmel láthatólag jól érezte magát, bár a frontember Czutor Zoli szerint a fele a családjából és barátaiból állt. A számok között nagyon közvetlenül beszélt hozzánk, megtudtuk azt is, hogy szegedi születésű. Egy ponttól hódolt a helyi hagyománynak, és „ö-zve”, tájszólással konferálta fel a számokat. A „jön” „gyün” lett, a „következik” „követközik” és a többi. Simán megtehetné, hogy csak bemond egy köszit meg egy rossz poént ötszámonként, de ő inkább az aktívabb kapcsolatot választotta a közönség és a zenekar között, piros pont neki. Meg azért is, hogy totál berekedve, torokgyulladással nyomta végig a koncertet. Még a buli elején, két szám közötti beszédénél mondtam magamban, hogy „ennek annyi, elment a hangja”, de az utolsó percig hibátlanul énekelt, a falzettekben gazdag We Could Lie-t is nagy energiákkal préselte ki. Egy dolog miatt haragudtam – tájszólással komolytalanította el az amúgy érzelmes és megható Mikor c. slágerüket.

DSC_0113

Ezután a nagyszínpadon korai tinédzser lázadó éveim két kedvence következett. A (már egy ideje) billentyűs-dj-vel kiegészülő Depresszióra meglepően sokan voltak kíváncsiak. Hirtelen eszembe jutott, hogy ők már egy több mint tíz éve létező, underground szinten kultikusnak számító zenekar. Hozták is azt a színvonalat, amit megkövetel egy ilyen koncert, szétreszelték a gitárjaikat, ordíttatták és táncoltatták a közönséget. Volt guggolásból felugrás és wall of death is (a közönség két részre oszlik, majd vezényszóra összeszaladnak). Aki nem tartozik ilyen underground körökbe, az valami olyasmit érezhetett, mint én – végignézett egy profi koncertet, de több, kissé egysíkú gitározásra épülő dalt már nem kért volna. Azért kár, hogy nem találtam a szekrényemben a nevükkel díszített pólómat.

DSC_0099

A főattrakció Tankcsapda koncertjének idejére már volt bőven látogató – az idei, kissé szegényes line-up nem tartja vissza a fesztiválozókat. Ránézésre semmivel sem voltak kevesebben, mint az előző években mondjuk egy Parov Stelar-napon. Érthető, azért egy nagyszínpados Tankcsapda sem kutya. Első alkalommal láttam őket, mióta a volt Zanzibáros Sidi gitározik Cseresznye helyett. Lehet utálni a debreceni triót olyan indokokkal, mint hogy „eladták magukat a szponzoroknak”, „nem az igazi Cseresznye nélkül”, meg mittudomén, de felesleges. Nekünk, hallgatóknak elég csak annyit nézni és hallgatni, hogy mi történik a színpadon – ugyanazt az elsöprő energiával és rock n’ rollal feltöltött Tankcsapdát látjuk, mint az előző évek bármelyikében. Tök mindegy, hogy ki gitározik, mert Sidi sem két éve kezdte, és ugyanolyan tökösen szólózik, mint Cserkó. Az engem meg pláne nem érdekel, hogy kik a támogatóik, ha jól tudom érezni magam koncerten. Nem a szponzorcégeknek köszönik meg a tapsot, hanem a közönségnek. Lukács változatlanul sokat köpköd a feje fölé / mögé.  Lángcsóvák is köpködtek egyszer-egyszer az égbe, volt egy egylövetű tűzijátékuk is. Mindhármójukon látszott, hogy szeretik, amit csinálnak. Nemcsak az új lemezről játszottak, korábbi, főleg a 90’-es évek számaira fektették a hangsúlyt. Szinte az egész Tankcsapda-kronológiát megszólaltató, jól felépített, energetikus show volt – csak az fájt nagyon, hogy az Agyarországról egy dal sem hangzott el.
Dicsérettel zárnék – baromi vagányul áll nekik a farmerdzseki, jobban, mint a fekete póló.

Fotók: Bornemissza Péter