Augusztus 17-én Szegeden négyezer ember láthatta a Szabadtéri Játékokon bemutatott István, a király című rockoperát. A produkció, amely különböző csatornákon keresztül óriási közönséghez jut el, sikeresen teremt párbeszédet két színházi hagyomány, valamint múlt és jelen között. Ez azonban csak az Alföldi által válogatott színészgárdával volt véghezvihető, még ha az alkotóknak fel is kellett adnia néhány tiszta hangot ezért.

istvana

Alföldi koncepciójának látszólag az a legnagyobb ütőkártyája, hogy szemben a korábbi előadásokkal, a keresztény egyházat véreskezű elnyomó hatalomként jeleníti meg, ugyanakkor a saját igazságukhoz szintén hasonló erőszakossággal ragaszkodó pogányok sem kapnak pozitív előjelet: mindkét oldal saját dobozába van zárva; a különbség éppen csak az erőviszonyokban van, a kereszténység javára.

Tizennégy neonvörös keresztet cipelnek fekete csuhás papok, akiket gépfegyveres kommandósok, valamint szürke katonai egyenruhát viselő férfiak kísérnek. Ők azok, akik a nép között a szükségesnek nevezett keresztény eszméket terjesztik – ezek az eszmék azonban nincsenek megjelenítve az előadásban: a vallási szertartások kellékei, ruhák, mozdulatok, tárgyak szándékosan hiányoznak.

istvan_a_kiraly_lightfactory_hu_dsc_1865

Ugyanígy hiányoznak a drágakövek az óriási korona-vázról – ehelyett az Alföldi-rendezésekben megszokott vasváz marad: mintha eltüntetné ez a díszlet mindazt, ami a közösséget belülről összetartja, és meghagyná csupán a külső erők jelenlétét, azok harcát, és a harcból adódó disszonanciát. Ez az a váz, amely az előadás végén magába zárja a nemzet tagjait, akik mintha kelepcébe kerültek volna a kereszténység felvételével; de tévedés: a kelepce maga a módszer, a mindenkori erőszak volt; és mintha ezt a véres módszert szeretné a jövőben István elkerülni – erre utal utolsó mondatával.

Végzetes hiba lenne azt gondolni, hogy egy nemzet önként és dalolva, belső meggyőződésből vesz fel egy számára idegen vallást. A kereszténység felvétele az Európához tartozás feltétele, és az életben maradás feltétele. Stratégiai szempontból volt fontos lépés. Mindezt országalma, tömjén, tűzijáték nélkül bevallani egy olyan, sok emberhez eljutó produkcióban, mint a most megrendezett István, a király, igenis öröm és siker!

Siker szembenézni saját múltunkkal, saját hibáinkkal, és átlépni felettük, ahogyan Géza teste felett lépnek át a szereplők az Alföldi-rendezésben. Ahhoz, hogy ezen egy társadalom elgondolkodjon, ki kell billenteni az egyensúlyból az előadást, ami éppen ettől válik izgalmassá, és egyben jelentős teátrális társadalmi eseménnyé. Négyezer ember vett jegyet a premierre, arra a híres rockoperára, aminek dalait slágerként tudják kívülről, de talán valami másra is jegyet váltottak, hiszen miért másolná le a harminc évvel ezelőtti koncepciót bárki is?

istvan-a-kiraly-2013-szeged-budapest-arena-jegyek

A jelmezek és a díszlet egyszerre emelik be a jelent és egy meghatározhatatlan kort az előadás terébe. Elég csak a regősök fehér trabantjára vagy a fekete mercedesre gondolni, Koppány feleségeinek ruhájára, vagy a három főúrra, akik magyarkodó kis zászlókkal hadonásznak, és piros-fehér-zöld ingben vannak. A fekete szín Sarolt (Udvaros Dorottya), István (Feke Pál) viseletében is jelen volt, miközben a nép tagjait alakító táncosok színes, ám mégis neutrális jelmezekben mozognak. Az időről időre visszatérő koreográfia néptáncos elemeket, valamint a harcművészetek bizonyos mozdulatait ötvözik más táncmotívumokkal, a keringőtől kezdve a rock ‘n roll zenék táncos popkultúrájáig – mozdulatról mozdulatra ugyanúgy, ahogy a korábbi rockoperában.

istvan_a_kiraly_lightfactory_hu_dsc_2180

A pogányok, akik jelmezükkel és viselkedésükkel leginkább az anarchista rockerekre hasonlítanak, belőlük válnak ki. A két tábor egymáshoz való viszonyát, a mozdulataikat is a lázadó fiatalság és a rendőri ellenállás klasszikus szembenállásával lehetne párhuzamba állítani. Mindeközben Réka (Tompos Kátya) minden pillanatban kívül áll a két táboron, István (Feke Pál) és Koppány (Stohl András) pedig vezérként és egyénként kettős szerepre kényszerül: mindketten vívódnak belül a döntésük miatt, egyikük sem tökéletesen biztos magában; ez is sokkal őszintébb, mint eltökélt vasöklű vezérként megrajzolni történelmi alakokat.

A belső és az ellentétek között húzódó feszültséghálókat az előadás mozgásvilága legalább olyan intenzitással jeleníti meg, mint a zenei betétek – ez pedig a prózai színészek apró és hiteles, többszáz méter távolságból is tökéletesen működő gesztusainak köszönhető. Talán inkább ez a fő ütőkártyája az előadásnak A gesztusrendszer, a mozdulatok, amik átrendezik, miközben a koreográfia, a szöveg, a dallam ugyanaz. A dalokat szándékosan másképp énekelték: apró ritmikai változtatásokon kívül egyes színészek hangja eleve más tónusú – nekik véletlenül sem szabadott hasonlítani az eredetihez.

Nem hinném, hogy ez az új István, a király a régi helyébe akar lépni. Ha meg akarom hallgatni ezeket a dalokat, nem Stohl Andrást fogom kajtatni a weben, de ha ma mondani lehet valamit erről a világról, akkor az ebben a rendezésben benne van. Amikor az előadásnak vége lett, négyezer ember tapsolta állva az alkotókat – merem remélni, hogy nem véletlenül.