„Hányingerem lett, olyan váratlanul ért a látvány. De nem tudtam levenni a szemem róla.” (19.)

Borbély Szilárd műve az idei Könyvhét egyik legnagyobb meglepetése volt. Egy lírai regény – minden értelemben.

Az alcímnek választott idézetet akár magára a könyvre is ráérthetjük. A Borbély-regény olvasása kezdetén úgy éreztem magam, mint egy katasztrófaturista, aki néha bekukkant a fekete halotti lepel alá, egy percre iszonyodva elfordul, de aztán mély levegőt vesz, és megenged magának egy újabb pillantást. A mű mintha négyzetre emelné a borbélyi sajátosságokat. Prózai szöveghez mérten meglepően lírai. A szenvtelen gyerekelbeszélő egy olyan sötét, primitív és sztereotip faluképet mutat be, amelyben nincs megváltás – hiszen a Messiás már elment (vagy talán soha nem is jött meg).

10 meszoly_saulusA regény a Halotti pompához hasonlóan személyes élményekből indul ki, Borbély Szilárd saját bevallása szerint a „könyv életrajzi alapú, tehát korlátozott fikció”. A mű felütése azonban Mészöly Miklós Saulusára emlékeztet, a szerző ugyanis a helyek belső nevét szembeállítja azok külső nevével. Mészölynél:

„Mások azt mondják: »Megjött a déli szél«. Mi azt mondjuk: chasmin.” (DIA)

Borbélynál pedig:

„A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk, gorond.” (9).

Ez a fajta eljárás leválaszt egy személyes teret, ami azonban metaforikussá alakul: mindannak jelölőjévé, ami idegenség, magány és kirekesztettség. Ugyanis a kettős szóhasználat mintha azt sugallná, hogy a szavak használója nem tud azonosulni az azok mögött álló közösségekkel.

Borbély falujában kétféle ember lakik: a parasztok és a bekerültek. A gyerekelbeszélő és családja az utóbbihoz tartozik, de ennek ellenére nincs megfogható identitásuk. Tulajdonképpen ők az igazi nincstelenek – hiszen saját magukat sem birtokolják. Őseik románok is, zsidók is, kulákok is, horthysták is, ortodoxok is. De mégsem tartoznak sehová. Magányosak, akár a prímszámok. Borbély a fülszövegben azt írja, hogy a mű a számfogalom kialakulásáról szól. És valóban, a számok reflektáltan vannak jelen a szövegben, a gyermek a 2-es számú a családban (nővére az 1-es, öccse a 3-as), apjához való viszonyát is számokkal méri. Különösen fontosak a gyermek számára a prímszámok, amelyek csak magukkal és eggyel oszthatóak. És ebben a regényben a családhoz kapcsolódó számok csakis prímszámok: az átjárhatatlan és megoszthatatlan magány jelölői.

A parasztok és bekerültek szembenállása a regény központi kérdése. Az egyik oldalt a babonák, meleg, bűz, erőszak, szexualitás jellemzi. A másik oldalt a hideg, a vallásosság, a tisztaság, illem. És mintha az apa és anya páros is ezt a kettőséget hordaná magában. Az apa figurája ebből a szempontból problematikusabb felmenői révén: román anya, vélhetően zsidó apa és paraszt nevelőapa. A gyerekek így egy olyan világba születnek bele, ahol semmi sem biztos, csak a kirekesztés. Az, hogy nem tartoznak sehová. Erre a történetre játszik rá a zsidók deportálásáról szóló epizód, amelyben Mózsi családjának története párhuzamba állítható a főszereplő kisfiú és nővére történetével: Gogát és Ráchelt a zsidóüldözés kezdetétől fogva kirekesztették, megköpködték a faluban. Történetük a teljes kirekesztés története. A főszereplőt és nővérét is gyakran érik atrocitások a faluban. A mű vége felé megtörténik a konkrét azonosítás: mégpedig a kisfiú képzeletében.

mate-angi_mamoA regény a Mészöly-kisregény mellett sokban megidézi Máté Angi Mamóját, többek között a tájnyelvi elemek megjelenésével: A „mi úgy mondjuk, hogy…” kezdetű mondatok sok mindent implikálnak. Egyrészt a narrátor nyelvjárási beszélő mivoltát, másrészt azt, hogy az elbeszélő tisztában van az adott szavak köznyelvi változatával, ami pedig némileg problematizálja a gyermekelbeszélőt.

Visszatekintő vagy lineáris az elbeszélés? Mi a mű idősíkja? A Borbély-regény rendkívül izgalmasan játssza össze a jelent, a múltat és az örökkévalóságot, talán ez a legnagyobb erőssége, és talán ezzel érdemelte ki azt is, hogy van, aki az év regénye címet jósolja neki. Ugyanis adott egy gyermekelbeszélő, aki kevés kivételtől eltekintve hitelesen adja vissza azt a világot, amit a gyermek érzékelhet. Amelyben a szülő szava mindent meghatároz, amit a felnőttek mondanak, az igaz. „Ha nagy leszek…” kezdetű mondatok azt sugallják, hogy a vágyott pozíció a felnőtté. A felnőtt az, aki ismeri a világot. Ennek a gyermekelbeszélőnek a felcseperedését követhetjük nyomon. Azonban a gyermeki tudatot a felnőttek töltik fel – a kisfiú csak arra emlékezik például, amire az anyja. Azokat a történeteket – például Goga elhurcolását – éli meg sajátjaként, amelyeket felmenőitől hallott. A szülők, nagyszülők és a nagynéni, Máli mondatai jelentik számára a világot. Illetve azok az ítéletek, amelyeket kívülről hall – az, hogy zsidó, az, hogy bekerült, az, hogy csenevész. A sztereotípiák regénye ez a könyv. A falu beszűkíti a gyermeki képzeletet – ahogy mindent mást is –, lenyesi a vadhajtásait. Ez az a hely, ahol a családi történeteket mindenki ismeri, és ezek a történetek meghatározzák a jelent is: akinek román volt az anyja, az mindig kívülálló lesz a parasztok között. A regény egyik csúcsteljesítménye Pop Marinak, a kisfiú apai nagyanyjának és felmenőinek története. Az epizodikus rész csontig hatolóan, de cseppet sem giccsbehajlóan mutatja a románok betelepülését, majd erőszakos katolizálását. A családot tekintve egyébként az apa rokoni szálai a problematikusabbak, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a család mindig kívülálló legyen. Érdekes ebből a szempontból Máli szerepe, az apa nővéréé. Máli bizonyos értelemben a primitivitás csúcsa káromkodásaival, babonásságával és a testiségre irányuló megjegyzéseivel. Azonban ugyanez a személy tisztában van a falu összes valaha megtörtént eseményével, memóriája páratlan. Minden temetésen ott van, hiszen a faluban számon tartják, ki kinek a temetésére megy el, bizonyos értelemben számukra ez az emlékezés legadekvátabb formája. Máli tehát minden, ami a falu. Azonban ő is egy kulák lánya, így kívülálló. Sajátos szimbólum lehet, hogy a mű végén Máli mint megtört öregasszony jelenik meg, olyan figuraként, aki örökre magányra van/volt ítélve, hiába rendelkezik a közösség tudásával. Mintha lényéből fakadna ez a magányosság.

A negatív falukép nem csak Máli figuráján, hanem a faluhoz kapcsolódó, az élet testi oldalát hangsúlyozó szimbólumokon keresztül jelenik meg. Egyrészt a testnedvek a köpés, slejm, ürülék, vizelet, ondó, másrészt az állatok, pontosabban az állatkínzás néha eltúlzott és indokolatlan jelenlétén. A macskák, kutyák, csibék, tyúkok kínzása végigkíséri az egész regényt. Érdekes, hogy a fiú anyja a parasztokkal kapcsolatban mesél el egy történetet (amit később Ottó, a kisfiú barátja igazol is), miszerint a parasztok nem szeretik, ha a gyerekeik álmodnak, ezért az alvó gyermek feje mellett agyonütnek egy kismacskát. Viszont nem veszi észre, hogy saját fia életében ugyanúgy jelentős az állatkínzás aktusa, a gyermek figyelme egyébként is gyakran irányul a rohadó állattetemekre.

borbely.borito

Megemlítendő még a mű legabszurdabb figurája, Mesijás is, aki már az alcímben is szerepel. A cigány férfi az egyetlen egyértelműen erkölcsi értelemben jó szereplő a műben, erős csavar, hogy vélhetően fogyatékos. Az emberek kedvessége miatt általában megvédik, de gyakran kerül olyan szituációba, mikor kigúnyolják. Mesijás az, akivel kimeríttetik a budikat. Ennek tudatában a névválasztás némileg szájbarágós utalásnak hat, amely a mű már-már szocigrafikus hátterét erősen megtöri. A párhuzamos szerkesztéséhez az is hozzá tartozik – és ezt már szerencsésebb utalási szintnek tartom –, hogy Mózsi történetében, a zsidók elhurcoltatásánál a kisfiú nagybátyjai azt üvöltözik a házában Mózsi „Ki fágy?” kérdésére: „Itt a Messiás.” (194) Erre rímelő mondat hangzik el akkor, amikor az emberek kimennek a Rámpára Mesijást keresve, hogy kitisztíttassák vele a színültig telt wc-t: „Már elment a Mesijás?” (96) A Messiás-képet tovább árnyalhatja a falu ürüléke és az emberiség bűne közötti párhuzam. Mesijás az egyetlen, aki felvállalja a mocsok eltisztítását, a falu ennek ellenére kiközösíti – hasonlóan Jézus Krisztus figurájához.

Összegezve, amit mindenképpen ki kell emelnünk a mű különlegességeként, az a párhuzamos szerkesztés. Mintha Borbély sajátos, a Biblia értelmezésekor használatos tipológiai szimbolizmussal élne: a történetek kétszer fordulnak elő a mű folyamán, az első epizód mintegy előre vetíti a másik történetet, így az beteljesíti a korábbit. A zsidó család meghurcoltatásának története párhuzamba állítható a kisfiú és nővére történetével. A Pópa története, a Pop Mari-szál, egyszóval a „bekerültség” szintén megismétlődik a család életében. Az pedig, hogy a kisfiú szüleinek titokban kell a vallásukat gyakorolni ókeresztényi szimbólum. Az ismétlés nem csak a történet szintjén, hanem a szavak szintjén is megjelenik. Bizonyos szólások, szókapcsolatok vissza-visszatérnek a műben, ráadásul általában nem ugyanannak az embernek a szájából hangzanak el, pl. „Ádám a vízre szart, Éva meg felitta.” (42, 180) – szól a mondat először az anya szájából, majd később Máliéból. Ezek a szólások, ahogy a sztereotípiák is generációról generációra öröklődnek. A bibliai utalásokat erősíti még maga a mondatszerkesztés – a Borbély-szöveg mondatainak intonációja kijelentő jellegű. Hasonló ahhoz, ahogy szakrális szöveget olvas fel az ember – monoton, sajátos ritmusú.

borbely-szilard-vagott

Borbély Szilárd a Vagány Históriákban. Bach Máté és Nagy Márta Júlia közös projektje.

A mű legvégén pedig megjelenik a kulcsmotívum, ami egyesíti a szálakat. A család elköltözik, az apát – és vele együtt a vitatott apai ágat nem látták már két éve. A fiú pedig, aki ekkor már kamaszkorú lehet, megtalálja a régi házuk alaprajzát, amit be akar kereteztetni. (El is viszi a kereteztetőhöz, de a végén nem megy el érte.) Az anya nem is érti a gesztust, hiszen, ahogy mondja: „Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk történt” (322). Csak számok és vonalak vannak a rajzon. És így megmagyarázódik a fiú számokhoz – főleg a prímszámokhoz való vonzódása, hiszen azok az eltávolítás gesztusai lesznek, némileg a kényszeres emberek mechanizmusait követve.

A Borbély-regény vékony vonalon egyensúlyozik a hitelesség és a megcsináltság, kiszámíthatóság határán. Azonban nagyon érzékenyen képes az innenső oldalon maradni, és elhitetni, hogy a falu, amiről ír, akár létezhet is. A szerző által lefestett hely azonban egy olyan pont a térképen, ahonnan nincs kiút– a megoldás csak az lehet, ha elhagyja az ember. Azonban a kérdés továbbra is megválaszolatlanul marad: vajon az emberek teszik olyanná a falut, amilyen, vagy fordítva: a falu egy olyan erkölcsi fekete lyuk, ahonnan nincs menekvés. Maga a könyv is ilyen: a megváltást már lekéstük, ideje lesz valami másban reménykedni. Mondjuk abban, hogy saját erejéből is megválthatja magát az ember, új helyen, új lehetőségekkel. A mű azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy lehetséges-e a tabula rasa… sikerül-e a múltat elfelejteni, sikerül-e magukévá tenni az általuk utált parasztok legnagyobb erényét, azt, hogy jól tudnak hallgatni.

„[a]miről hallgatunk, az nincs.” (12)

Borbély Szilárd, Nincstelenek, Már elment a Mesijás?, Kalligram, Pozsony, 2013.

Nincstelenek a Critica Nován.

Borbély Szilárdról a Facebookon.