A 84. Ünnepi Könyvhétre jelent meg Potozky László második kötete Nappá lett lámpafény címmel, immáron a Magvető Kiadó gondozásában. A tizenöt novellát tartalmazó könyv tematikáját tekintve részint a szerző előző rövidpróza-gyűjteményének folytatása, azonban a társadalom létminimum alatt élő tagjainak bemutatása mellett jelentős elmozdulás történik az abszurd, groteszk hangvételű történetek irányába, valamint az önreflexiók terepe felé.

potoczky-nappalettlampafenyA Darvasi Ferenc által példásan szerkesztett kötet novelláit olvasva rögtön egyértelművé válhat, hogy ennek a prózának a mondatai továbbra is precízen felépítettek, mentesek a pályakezdők típushibáitól; a mondatok gördülékenyen, szinte maguktól értetődően követik egymást. Az első ciklus ezenkívül tematikájában is erősen idézi az Áradást: a kezdő öt írás figurái vagy a társadalom peremén, a kitörés reménye nélkül tengődő emberek (A csirke, Gátépítők balladája), vagy pedig olyanok, akiket a felsőbb hatalom nyomorított meg (Csomag a nadrágban, Disznóölés); de mindenképpen számkivetett hősök. Ez alól mindössze a kötet nyitó darabja, a Csendélet a bányatónál jelent kivételt, ami inkább tekinthető egy, a kivonulást vállaló és nem elszenvedő főszereplővel bíró szerelmi történetnek, és főleg a víz-motívummal nyújt visszakapcsolódást a korábbi kötethez. A ciklust képező írások mindegyike a végletekig túlfeszített, bennünk a tragédia, ha a legkülönfélébb szinteken is, de mindahányszor elkerülhetetlen. Minden pontosságukkal együtt ezeket olvasva azért hiányérzet maradhat az olvasóban, főleg a dramaturgia szintjén: a szereplőkért csak ritkán lehet izgulni, a narráció gyakran indokolatlanul fragmentált; a szövegbe szőtt egyenes idézetek nem egy helyen mesterkéltnek, életidegennek hatnak, kevésbé ütősek, inkább ötletszerűek (lásd a Disznóölés antagonistájának folyamatos affektálását, amely annak ellenére zavaró különösen, hogy a narrátor maga is „ömlengésként” jelöli azt meg).

Ami miatt igazán figyelemreméltó teljesítmény lehet a kötet, az a második ciklusban lép színre, itt található ugyanis a másik jelentős vonulat: a következő öt novella elhagyja a számkivetetteket, és inkább a valóság-fikció határaira történik folyamatos rákérdezés. A Nappá lett lámpafény ciklusának részei már jóval egységesebb alkotások, sőt, az egész kötet legerősebb darabjai követik itt egymást. Az akvárium lakói a maga álomszerű groteszkségével még óvatosabban indít, azonban az azt követő novellákban szerencsére már karakteresebben nyilvánul meg a szerző atmoszférateremtő képessége, játéka a világok közötti átjárhatósággal. Noha tagadhatatlan többek között Julio Cortázar novelláinak hatása, a történetek képesek megállni a saját lábukon, legyen szó bennük akár színpad és nézőtér keveredéséről a címadóban, a túlélésért megidézett megmentő-figuráról egy koncentrációs táborban (Kétezer-négyszázharminchármas), vagy az egymondatos, filmszerű Mi minden fér bele az esőbe? stílusgyakorlatról. A megoldások döntő része rendkívül ötletes és szerteágazó, és üdítő élményt nyújthat az olvasónak.

283611_560757363969292_1270193029_n

A képzelőerő és a megtalált hang azonban nem tart ki a kötet végéig: a záró Indiánok tankok ellen több tekintetben is az előző két rész szintézisét adja: a szerző a legkülönbözőbb világokat ütközteti egymással, utcagyerekek és a katonák, ember és gép, mester és tanítvány találkozik klasszikus beavatástörténetek keretein belül, sok helyen a fantasztikum eszközeit sem mellőzve. Hasonlóképpen egyesíti ez a rész az előzőek erényeit és gyengeségeit. Így eshet meg, hogy egymás mellé kerül például a Hámozott fatörzsek ügyesen felvezetett végkifejlete és a Madárles érdektelen zárlata, valamint például a kötetet berekesztő, ciklus címét adó novellában megjelenő, már-már filológiai mélységeket feszegető kézirat monológja és a Kiképzés hőseinek közhelyszerű megformáltsága, történetük naiv befejezése.

Potozky László kötete felemás összképet hagy maga után. Sikerült felszámolni a debütáláskor jellemző stílusgyakorlatok, tiszteletadások és a legendáriumokból átközvetített történetek döntő szerepeltetését, és helyenként igazi merészség, váratlan fordulatok váltják fel a biztonsági játékot. Valaminek egyelőre mégis híján van. A keserű szájíz okát, az olvasó hiányérzetét végül az egyik szereplő, maga a kézirat fogja legtalálóbb módon, kellően önironikusan megfogalmazni: „Halál nélkül nem sztori a sztori. És azt is el tudom fogadni, hogy Tibor felköti magát a börtönben. Kissé moralista megoldás ugyan, ám belefér” (198.). A Nappá lett lámpafény nem egy novellájára mondhatjuk a formai tudást látva őszintén és elismerően, hogy „belefér” – de hogy ez mit is jelent valójában, azt a kötet igazán jól sikerült írásaihoz képest tudjuk megérteni.

945262_553899437988418_432707091_nPotozky László, Nappá lett lámpafény, Magvető, Budapest, 2013.

A kötet Facebook-oldala. (A képek innen származnak.)

Nappá lett lámpafény a Critica Nován.