Ördögkatlan 4. nap

Az utolsó előtti napon jártunk Palkonyában, slam esten, és sötétben gyalog Kisharsány határában. És amíg mi falut jártunk, irodalmat hallgattunk, és eltévedtünk, más személyben láttunk közben cirkuszt és színházat is. A pénteki beszámolót megint négykezesen írtuk: dőltben Antal Bálint vendégszövegei. 

A délelőtti idősávban bepillantottunk a Momentán társulat improvizációs workshopjára, de annyian voltak, hogy a szervezőknek két teremre kellett osztani a résztvevő közönséget, és mi még így sem éreztük, hogy kényelmesen beférnénk. Inkább az ajtóból figyeltük fél füllel, hogy az emberek körbeülik egymást, és egymás ötleteit igen-éselve jutnak el csoportos katarzis híján egy bájosan zavaros csattanóig. Aztán úgy döntöttünk, hogy inkább csak azok élvezik ezt, akik csinálják, vagy legalábbis akik nem csak minden második mondatot értik az ajtón túlról, úgyhogy otthagytuk, és átbuszoztunk Palkonyára hangulatfotózni–abból viszont majd csak az ötödik napi cikkben lesz, mert oda is kell a töltelék.

Palkonya határában, a Mokos Pincészet épületében pedig közben cirkusz folyt, úgyhogy ahogy tegnap is, egyszeri lány módjára kint is ragadtunk, meg nem is. Tájképeket is fotóztunk, és műsort is láttunk. Írunk is kritikát, meg nem is.

Nem is tudom, mikor szórakoztam ilyen önfeledten és gyermeki örömmel utoljára, mint az Ördögkatlan Watta Cirkuszán. Sajnos a programfüzetből nem azonosíthatók a fellépők, de az előadás csodáját egyértelműen az első, talán olasz vagy francia vendégművész, zsonglőr és kötéltáncos adta. A titok nem a gyakorlataiban volt, hanem a megvalósításban és lelkületében. Egy tangóharmonikával jelent meg, mosolyogva jó napot kívánt, villányi bort pörgetett a fejünk felett, arcunk előtt, táncolt, cipőt kötött, sétált és röpült a kötélen – ez utóbbit különös szépséggel. Mindezt olyan természetességgel és bájjal, hogy nehéz elhinnem, hogy otthon nem így járja a városi póznákat. Ez az ember szerencsés, talált egy szakmát, amihez csak léteznie kell.

Az utána következő akrobaták mögött is hihetetlen munka állhat. Bensőséges intim szépsége volt a páros függönytáncnak, a levegőkarika-szóló is magával ragadott, de mégsem úgy, ahogy a titokzatos zsonglőrbohóc, aki körbetáncolta a lelkünket.

Aztán visszatértünk Nagyharsányra, hogy senyvedjünk egy darabon az iskola csak helyi viszonylatban hűs árnyékában. A kora délutáni üresjáratra inkább nem kockáztattuk meg, hogy megsüttessük magunkat a művészetért, úgyhogy csak az öt órai Cseh Tamás emlékestet céloztuk meg. Abból is csak az elejét, mert nagyjából öt szám után eszünkbe jutott, hogy Cseh Tamás csak akkor igazán jó, ha tényleg Cseh Tamás, másnak utánozni pedig legalábbis illetlenség, átértelmezni pedig nettó szentségtörés, ha nem sikerül jól. Jól pedig nem sikerült.

Úgyhogy a tervezettnél korábban szálltunk a kisharsányi katlanbuszra, bár Kisharsányból magából csak a kocsma és a kisbolt sarkát láttuk, amíg vártunk a csatlakozó kisbuszra. A cél ugyanis a Vylyan-terasz volt, ahol az esti slam előtt, amiért jöttünk, még el sikerült kapni a Szabadkai Népszínház produkcióját. Meglepően szórakoztató zenei átiratait adták elő Ady-, Radnóti-, JAttila- és Domonkos István-verseknek, de a kedvencünk Weöres alig pársoros verséből, a Rumbából faragott három perces–mily meglepő–rumba volt. Kár, hogy csak az utolsó pár számra értünk oda, de cserébe az átállás alatt végignézhettük a gyönyörű helyszínt.

 

Miközben mi másfél faluval odébb voltunk, addig jobbik feleink Nagyharsány tornatermében szorultak. Antal Bálint személyében a Fodrásznőt néztük meg:

Nem tartom egy jó előadásnak. A rendezés nem kifinomult, sablonos a színészvezetés, a poénok pedig bántóan gyengék és egyszerűek. Az amúgy jól működő ritmust hosszúra nyújtott, üres jelenetek törik szét. A színészek sokat kiabálnak és túlmozognak, nem tudom, hogy rendezői utasításra-e, de nem tesz jót a darabnak, főleg a gyakori szerepváltásokat mossa egybe, és amúgy sem esik jól az ilyesmi. Vannak erősebb pillanatok – a lendületes kezdés a felmosással, a tűzoltók mozgása a tömlővel –, szép képek, tetszett az is, ahogy a díszletet alkotó nagy állványzatot használták. A kellékek használata annál kevésbé, sok malőr akadt, amik egy idő után zavaróak voltak. Hasonló nemtörődömség jellemezte sokszor a színpadi jelenlétet, civil vakarózások, lassú reakciók, amik erőtlenné tették az egészet.

Mindez viszont nem hagyott volna olyan keserű szájízt maga után, mint amilyet hagyott. Mindannyian láttunk már kevésbé tetsző darabokat, de az is egyfajta élményt ad, hogy rájövünk arra, mi nem tetszik. Ami viszont igazán rossz élmény volt, az Trill Zsolt és Kristán Attila sértett önérzete, amit nyílt színen több ízben kifejeztek a nézők felé. Még sosem mentem ki előadásról, azt sem szeretem, ha mások kimennek, és ezzel zavart okoznak. (Csak így zárójelben írom le, hogy ilyen fesztiválhelyzetben, ahol öt helyszínen párhuzamosan zajlanak a programok, még talán meg is bocsátható, ha valaki útközben meggondolja magát, és továbbáll, de ez most mindegy is). De az, hogy egy színész ilyen agresszívan és gyerekes sértettséggel reagáljon, ahogy ők tették, és ebből szóljon ki a nézőnek nyílt színről, elköszönjön tőle, egy másik nézőnek tüsszentés után egészséget kívánjon, az egészen elképzelhetetlen volt eddig számomra. Persze sokan poénkodnak a távozókkal, köhécselőkkel, furcsán nevetőkkel, de nem vérre menően. Méltatlannak érzem az ilyesmit.

És amíg mi lehúztuk a Fodrásznőt, addig a Vylyan-teraszon egészen beálltak a slam poetry esthez. Szerencsénk volt Kövér András pécsi lokálpatriótához, aki leginkább a közérthető közönségélveztetés műfaját képviselte a többnyire kötött soros rímeivel, világosan látható és mégis meglepően frappáns csattanóival, és kisiskolásan kézfelrakós kérdéseivel. Pécsiségét közben viszont annyira hangúlyosra vette, hogy külön verset is szánt tükeségének, amiből mi saját magunk pécsi származásunk ellenére is csak az utalások szűk felét ha felfogtuk. Mindenesetre talán Pion István és Simon Marci után rajta mosolyogtunk a legtöbbet.

Szerencsénk volt mellette Fata Dani korához képest komolyan vehetetlenül komoly népnevelő-verseihez, amikben többek között elsiratta az ómagyar szellemiséget, mint romlottat és önpusztítót. Nagy örömünkre volt szerencsénk még Tengler Gergelyhez, azaz a Napherceghez, akinek a mélyszántású szimbolizmusát értelmezni ugyan még mindig nem, de átszellemült előadásmódjában legalábbis átérezni véljük. A színpadról ugyan ma nem esett le nagy hevében, és a mikrofont sem ledobta a földre, csak szelíden lefektette, de a szokásos intenzitása mégis átsütött minden félrehangsúlyozott szaván.

 

Viszont ha már említettük Pion Istvánt és Simon Marcit, mondanunk kell azt is, hogy szokásos mód nagyon boldogak voltunk annak a szerencsének is, ami hozzájuk volt. Simon Marci hozott szövegei közül többet hallottunk már, és bevalljuk, már kicsit unjuk is, hogy a “slam az új költészet,” de eltagadhatatlan tény, hogy hagyományos költő létére az egyik legerősebb színpadi jelenlét az övé. És Pion István is olyannal kezdett, amit már tavaly novemberben, teltházas Trafóban elsütött, sőt, a kötetében is olvasható, de azon kívül talán minden verse a teljes újszerűség erejével csapott mellkason. És igenis mellkason csapott, mert mindkét kötetes költője az estnek olyan keserűen önmarcangoló slameket adott elő, hogy szimpatikus fájdalmaink foltak töle.

 

Aztán a slam vége után nem sokkal elindultunk vissza Nagyharsányba, és lekésve a csatlakozó kisbuszt, a Vylyan-terasz és Kisharsány közötti sötétségben gyaloglásra kényszerülve is csak tíz perces késéssel érkeztünk Péterfy Bori nagyszínpadi koncertjére. És ugyan nem értünk nagyon hozzá, mert nem szoktuk hallgatni, és Katlanon kívül nem járunk koncertjére, de a közönség tagjai szerint idén is jó, bár tavaly jobb volt.

Mi is élveztük, és valóban, tavaly lehet, hogy jobban élveztük. Mindenesetre a közönséggel idén jóval többet foglalkozott, a hagyományos kiszemeltjeit vég nélkül zaklatta, és koncert után az öltözője előtti tanácstalanul várakozó férfitársaságból ítélve a viszontzaklatásból sem volt hiány végül. Reméljük, se összetört szívek, se biztonságiak öklén összetört arcok nem estek áldozatul a péntek éjszakának.

Fotók: Polgár András