Ördögkatlan 3. nap

Mindenki ismeri a sokfelé tulajdonított mondást, hogy a jó író kölcsönveszi mások gondolatait, a nagyszerű viszont pofátlanul lelopja. Mi viszont a középszer kényelmes langymelegében inkább csak egy az egyben átpasszoltuk a munkát lelkesebb embertársunknak. Dőltben Sándor Juli termetes vendégszövegeivel béleljük a harmadik napi Katlanbeszámolónkat.

A harmadik délelőttünket arra áldoztuk, hogy buszozzunk, sorba álljunk, és aztán sorszám híján ne férjünk be. Illetve félig befértünk, csak nem a beszámolót írós felünk. Úgyhogy amíg mi bent ültünk és néztük az előadást, addig mi elballagtunk a pincesorig, és vártuk magunkat, hogy aztán visszabuszozzunk. És mivel a Zeneterasz szabad workshopja mellé ültünk le, a háttérben a bájos amatőrizmus dallamára történt az a semmi olyan, amiről lenne mit mesélni. Mindeközben mi viszont megnéztük azt, amit nekünk nem sikerült, beszéljünk hát arról.

Csütörtökön az első állomásunk a palkonyai faluház és az Ady/Petőfi volt, az utóbbi Scherer Pepe rendezésében, aki a zsúfolt és fullasztó kisteremből már az előadás kezdete előtt megszökött (“Én már láttam: szar”). A téma egyszerű: Ady és Petőfi életének vélt és valós(nak mondott), de leginkább sok szubjektív szemszögből megsejtett életrjaza tárult fel előttünk a teljesség igénye nélkül egy nézőket többször megszólító és egyszer-egyszer be is vonó előadásban. A hangnem könnyed és a két szerző közötti váltások gördülékenyek voltak, a színészek (Kovács Krisztián és Katona László) a hőség ellenére is remekeltek, Lackfi János Ady+Petőfi összeköltései pedig zseniálisak. Ennek ellenére az előadás önmagában mégsem tudott többet nyújtani, mint a hamisított tények felismert (vélt és valósnak mondott) hamissága feletti összekacsintás élményét – arra, hogy mi értelme volt így összemontírozni pont Ady-t pont Petőfivel, csak egy esetleges előadást követő beszélgetés adhat választ. Például egy olyan, mint ami az előadást a palkonyai faluház udvarán követte, és amin bo(k)ros teendőinkre való tekintettel nem vettünk részt.

Aztán amikor visszaértünk, rendes fotóapparáttal és gazdájával egészült ki végre a királyi többesünk. Örömünkben rögvest meg is néztük a narancsligeti kiállításokat.  Láttuk Maár Gyula serdülőkori festményeit, amelyek groteszk és vulgáris emberábrázolásai készségesen emlékeztetnek arra, hogy milyen volt kamaszként gondolkodni. Láttuk a ZEN-Rocklitera látványosan beállított és tökéletesre csiszolt konzumfotó-sorozatát, amiből csak a lényegi mondanivaló hiányzott igazán. Láttunk nyolc büszkén kopasz nőt pin-up modellkedni. És láttuk Nagy József fotogramjait, amik számunkra inkább tűntek elmosódott, kibogozhatatlan véletleneknek, mint művészetnek-és hiába ült le Nagy József beszélgetni róluk Bérczessel, mert mi meg nem fértünk be a kisterembe, hogy elmagyarázza nekünk.

Aztán természetesen újfent sorszám híján az esti színházi előadásra sem fértünk be, mert ez egy ilyen nap volt. Helyette Ruska & Mica duója a feloszlásuk előtti utolsó koncertjét tartotta az árokparton, és minket is odacsábított a hang. Egyrészt szeretnivalóan könnyed popzenei feldolgozásokat játszottak szálgitáron, másrészt olyan számokat, amiket mi nem ismertünk fel, úgyhogy valószínűleg saját szellemi termékük. Mindenesetre az egész koncert nagyon közönségbarát módra volt játékosan sanzonos, olyannyira, hogy az oldalt születésnapozó ordenáré részegek teli torokból vallottak szerelmet a zenekar férfi és nő tagjának egyaránt.

Este közben mi Pintér Béláék Parasztoperáját láttuk. Már azon lepődtünk volna meg, ha nem lett volna zöldség a tornateremben kialakított színpadon, de így, amikor Friedenthal Zoltán belefalt egy kosár répába, csak megvontuk vállainkat: zölden szép a színház. Pintér rendezése valóban színházi frisshajtás, ennek minden elöl- és hátulütőjével. Egyfelől üdítő élmény operaparódiával találkoznunk a színházban, a magyaros dallamokkal kísért paraszti látszatidill furcsa (és az előadás végére minden ízében keserű) nosztalgiával tölt el minket, a színészek pedig átütő prózaisággal, vagy ha a helyzet úgy kívánja, szándékolt színpadiassággal fakadnak dalra. Másfelől bármilyen jól kimunkált és ütős (bár időnként hatásvadász) a tartalom, a 70 perces előadás csak egy operai módon de nem operai léptékkel haladó “üde kis zöld” marad: egy felskiccelt expozíció nyakon öntve (mert erre jobb szó nincs) egy zárójelenettel, aminek mintha nem sikerült volna helyet találni a félkész formában. A Parasztopera nagyon akar valamit mondani és mondja is, de ahhoz, hogy egy jó előadás legyen, a drámát is rendesen meg kellett volna írni.

Aztán visszatértünk egy darabig a Narancsligetbe, hogy meghallgassuk a Kistehénnek az elejét legalább, ha már utána rögtön kell szaladni a nagyszínpad elé. Nem ismerjük igazán, és nem is nagyon köt le, amit csinálnak, de amit hallottunk belőlük, az egészen szimpatikus volt. A zene és a szöveg hangulatában kimondottan melankolikus volt, de Kollár-Klemencz hangján egyáltalán nem komolyan vehető. Ha nem az esti főprodukció kezdődött volna a falu túlsó végében, akkor szívesen maradtunk volna még.

Mondjuk akár maradhattunk volna, mert sokmindent nem tudunk mondani a Punnanyról. Szokásos módon szórakoztatóak voltak, és szokásos módon hatalmas tömeg örült nekik, sőt, még új számot is kaptunk. Mégis ugyanaz a helyzet, mint a Quimbyvel: a megbízható és állandó színvonalú színpadi jelenlétnek az az ára, hogy kiszámíthatóvá is válik a műsor. Mindenesetre még mindig sokkal jobban szeretjük őket élőben, mint rádióban.

Fotók: Polgár András