Szil Ágnes elsőkötetes szerző könyve a 2012-ben alapított JAKkendő-díj jutalmaként jelent meg az idei évben. A Tangramban közel kilencven, terjedelmét tekintve változó rövidprózai szöveg olvasható, melyeknek szembetűnő stilisztikai kifinomultsága a legfőbb erénye, az egyes szövegek összetartása, a kötet kompozíciós jellege azonban nehezebben érvényesül. A részek közötti összefüggés leginkább a címadó tangram játék felől közelíthető meg.

177 (1)

Az írások többségében férfiakról, nő-férfi viszonyokról esik szó, így rögtön kézenfekvőnek tűnik Esterházy Péter Egy nő című kötetére gondolnunk, esetleg annak „párhuzamos” ellenszövegének neveznünk a Tangramot, ami nem is volna túlzás, tekintve, hogy a szerző az Írók Boltjában tartott könyvbemutató keretében fel is vállalta Esterházy mintaszerűségét. Ugyanakkor az egy-egy prózaversként is olvasható írás megengedi még Oravecz Imre 1972. szeptember című művére való pusztán nyelvi-stilisztikai asszociációt is. Utóbbira, mivel ezekből van a kevesebb, máris példaként hozható a 30-adik szöveg, mely ember és isten egymást feltételező teremtettségéről szól, s ennyiben e szöveg szimmetriája hangsúlyosan emlékeztet az Oravecz–kötet írásainak gyakori szimmetrikus gondolkodására. Hasonló felépítésű még az 57-es, mely a latinos műveltségű írónő szép allegóriája, amint az atlaszok és kariatidák megidézésén példázza nőnek és férfinak egymás „támasztásán” alapuló viszonyát: „Leginkább kariatidának vagyok tekinthető, ahogy hordozom tested súlyát, mint egy erkélyt…” (89.) Leginkább amiatt tartom prózaverseknek ezeket a szövegeket, mert novellának semmiképp nem nevezhetők, témájuk és szerkesztettségük is inkább lírai, mint prózai.

A már említett, tangram kapcsán érvényesíthető értelmezés segít megvilágítani a kötet szerkesztését, ugyanis ahogy a játékban is meglévő elemekből (hat háromszög, egy négyzet, egy paralelogramma) kell kirakni a kívánt formákat, alakokat, embereket, állatokat, ugyanúgy e kötet címe is vélhetően arra utal, hogy meglévő elemekből, pontosabban emlékekből, egy személyes tudatból építi fel az elbeszélő a férfifiguráit, akik olykor férjek, máskor szeretők, fiúgyermekek, apák vagy épp ókori költők (Catullus, Ovidius), de gyakran hasonlítanak egymásra, egyik a másikból tűnik elő, egyszóval felismerjük, hogy az elbeszélő panelekből dolgozik. Az első írás első mondata is olyasmire kérdez, mely indokolhatja ezt az értelmezést: „Ki mit rejteget a pincében, a szívében, körme alatt?” (5.), s e szöveg záró szavai, „én a tökéletest érdemlem, ezért téged kaptalak, és ezért téged most elrejtelek”, (Uo.) pedig ismét csak legitimálják a játék metaforát, amennyiben a meglévő elemek, a mintául szolgáló személyek és emlékek, a kialakítandó forma mögött mindig „elrejtőznek”, eltűnnek. Ez a gondolat így egy nagyon ízlésesen megfogalmazott ars poeticát is kimond.

A tangram analógiának és szerkesztésnek további magyarázata lehet a 75-ös, vagy 80-as szöveg, mindkettőben a személyiség által hordott nyomokon, illetve az utánuk és általuk maradt lenyomatokon van a hangsúly; ezek a tanok, az (élet)játék építőelemei, melyekkel játszanunk kell. „A férfi, ha átmegy a szobán, valamit elhoz” (119.) – olvassuk az előbbiben, melyben a férfi hagyatékát az „elszenvedő” nő jegyzi: „reszkető és fehér, fekete kis fejem leszegve figyelem: ez mit hagy itt”. (Uo.) A 80-as szöveg pedig a férfit mint annak tárgyait olvassa, mint nyomot, emléket, helyeket, melyek a róla alkotott emlékképre íródtak: „A férfi mint brifkó, autótáska, patkópénztárca, (…) mint lihegés a kupola alatt, félúton valahol menny és föld között…” (128.)

jakkendő turné

A Tangram-turné állomásai

A kötet szövegeinek jelölése, mely címek helyett kifelé fordított szögletes zárójelek közé írt sorszámokkal jelöli az egyes írásokat, egységre törekvést sejtet, mely érthető módon illeszkedik a tangram vezérszó alá, ha arra gondolunk, hogy a játék folyamán állandóan valami viszonylag egésznek a megformálása törekszünk, mely mindig ugyanabból az alapból építkezik és mindig mást formál meg, de az mégsem lehet soha kész és egész. Felvethető azonban, hogy ez a tudatosnak vehető szerkesztésmód a gyakorlatban inkább a töredezettség hatását kelti az egység ellenében, összefüggő megértésre kevésbé, inkább a füveskönyvek olvasására jellemző szemezgetésre alkalmasabb a Tangram. De távol álljon ez a megjegyzés attól, hogy használati utasítás legyen. Már csak azért is, mert gyakran téma szerint tömbösítve vannak, egymásból tűnnek elő az egyes cél-férfiak: a kötet elején egy apát látunk: „apám arca a keresőlámpák fényében, az objektív mögött” (6.); aztán férjeket, szeretőket, majd egy anya szavaival a fiaik is megmutatkoznak (34-38. fejezetek). Az Egy nő típusú férfipéldákat megtörő pár oldalas novellák, melyek a klasszikusabb prózai formák felé húzzák a kötetet, ugyan változatosabbá teszik az olvasás menetét, viszont talán ez a gesztus, annak ellenére, hogy éppen „füveskönyv jellegből” vesz el, a kötet kompozícióját is gyengíti. Talán szükségtelen volt ezeket az eleven novellákat a rövidebb, feszesebb, tömörebb, stílusukat tekintve egységesebb rövidprózák mellett közölni. Kiemelendő azonban, hogy ez a szerkesztést és válogatást, nem pedig a szövegeket érintő kritika.

A férfitémákra visszatérve, fontos azt megemlíteni, hogy azok nem merülnek ki egyszerű lajstromozásban, a szeretők és a szerelmek számbavételében, sokkal inkább fenomének ezek a férfiak, akiket az elbeszélő hozzájuk fűződő viszonya, vagy az őket bemutató rövidebb történetek határoznak meg. Nem kritikus hangú számonkérések ezek, hanem inkább férfialakok megköltései. Lehet téma a beszédet mondó Ovidius felsejlése (76. szöveg), egy Nivea–reklám ideálját követő férfi, (12. szöveg), vagy a Narcissushoz hasonlatos fiú, akinek még azt is megbocsájtja a nő, ha kismotorral jár (9. szöveg). Megköltöttek a férfiak és történeteik abban az értelemben, hogy különböző korokhoz tartoznak és ritkán látjuk őket hétköznapi helyzetekben, gyakrabban szentimentális, átlagon felüliekben, melyek olykor a melodráma határait is súrolják. Egy szövegben például az elbeszélő édesanyja a nyaraláson lép le a család barátjával, Ödön bácsival, (54. fejezet), máshol egy tolószékes férfi udvarol egy nőnek, (85-86.), a 18. szövegben pedig az elvált férfi volt felesége fellépésén döbben rá eldobott nőjéhez való ragaszkodására. De találkozunk olyan írással is, melyben a halott nagybátyját azonosítja az elbeszélő (29. fejezet), és olyannal, melyben a férfi a hotelszobáig követi a nőt, becsönget hozzá, az pedig meglátja benne a későbbi szeretőt (16. fejezet). Jogos a feltételezés, ha már fenoménekről (itt: megköltött alakokról) beszéltem, hogy ezek az egyáltalán nem mindennapi helyzetek talán éppen arra valók, hogy minél plasztikusabb figurákat kapjunk, hogy a váratlan szituációk a lehető legélénkebben mutassák meg egy ember, akár férfi, akár nő jellegzetes tulajdonságát. Lehetséges, hogy egy tangramból kirakott állat figurája is egy elnagyolt tulajdonságból válik felismerhetővé.

literaturLesen_280x210__blob=poster

Forrás

Kevésbé melodramatikus azonban a léleknek a valós eseményektől egészen elrugaszkodó belső vívódásait bemutató novella, a 61. szöveg, melyben egy férfi várja otthon feleségét, míg mindenfélét képzel az asszony késésével kapcsolatban. Ebben a szövegben is ugyanakkor épp az a kiemelkedő, mint a rövidebb írásokban, hogy szemléletesen és izgalmasan használja az elbeszélő a retorikai lehetőségeket. Ahogy a férfi az asszony hűségén aggódik, azaz a „lánc hosszával” bíbelődik, úgy azon is agonizál, hogy a szomszéd macskája vajon nem merészkedik-e túl közel a kiláncolt kuvaszhoz, nem fogja-e a kutya összeroppantani. (96.) A megoldás azonban nem parabolaszerű, a hangsúly a lélek belső mozgásán van, amint a külvilágra vonatkozó szimbolikája irányítja azt. Ám hiába itt is a férfi–nő téma, és az író kézjegyére emlékeztető kifinomult stílusjegyek, ahogy mondjuk a nyelvtanár átveréséről szóló novella esetében is (51. fejezet), nehezen illik ez a rövidebb, bátrabb, líraiabb szövegek sorába.

Ahogy békéscsabai bemutató kapcsán olvashatjuk, a szerző reflexiója szerint a tangram „kellő képzelőerő megléte mellett végtelen számú alakzat elkészítésére hivatott”, így bátran állítható, hogy a kisebb történetek vagy jelenetek és az alakok megköltöttsége, a szövegek líraisága, „lélekgazdagsága” kreatívan és produktívan válaszol a cím által kínált szerkesztési lehetőségekre. Ahogy a fajátékban is összeállhat egy-egy viszonylag eredeti forma, úgy a kötetben is – s ez lehet talán egy kissé elrugaszkodott, de mégis megengedő magyarázat a szövegek eltérő típusait felsorakoztató válogatást illetően – összeáll egy-egy kerek történet, novella, de ahogy a játékban is az a jellemző, hogy a formák „érzékeny, látó szemet” kívánnak, így a kötet olvasása kapcsán is ez lehet a fő elvárás; ne realista igénnyel bemutatott férfialakokat, hanem látomásokat, világba látott embereket keressünk, lássunk, s ennek a rövidebb, prózaversszerű szövegek felelnek meg leginkább. Véleményem szerint így kezdhető meg leginkább a Tangram című prózagyűjtemény, melynek nyelvi adottságai, a szerző figuratív érzékenysége és következetes igényessége bizakodásra ad okot a további munkáit illetően.

Szil Ágnes, Tangram, JAK + PRAE.HU, Budapest, 2013