Oláh Mátyás László kiállítása a Hegyvidék Galériában

Mit jelent ma a múlt örököseinek lenni? Mit kezdünk az elődök által ránk hagyott művészettel? Tiszteletben tartjuk? Az életünk részévé tesszük? Vagy épp fordítva: elzárjuk őket a „művészet templomába”, majd miután teljesen elidegenítettük őket magunktól, hűvös és felszínes érdeklődéssel vetünk rájuk egy pillantást, szigorúan a hétköznapi tapasztalat keretein belül maradva? Csodáljuk-e még őket, vagy csak vizuális maradványként tekintünk rájuk, amik elvesztették morális üzenetüket, és csak a kulturális elvárások miatt veszünk tudomást létezésükről? Egyáltalán: él-e még a múzeum mint intézmény? Képes-e megőrizni a művek szellemét, vagy egy raktárrá degradálódott, amelyen belül a mű ugyanolyan élményfaktor, mint a pillanatnyi kontextusát jelentő interpretálása?

Elsőként ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem Oláh Mátyás László Antik pop című tárlatának előterébe lépve. Majd az, hogy milyen koncepció köthet össze néhány dekomponált múzeumi enteriőrt, megnyúzott állattetemek képmásait, egy vak férfit és egy hintalovat?

A témák sokféleségének egyik oka, hogy a kiállítás a művész több sorozatából mutat be alkotásokat. A másik, hogy Oláh Mátyás László munkássága is igen szerteágazó: restaurátornak tanult, majd szobrász és faszobrász diplomát szerzett; köztéri munkái mellett azonban festőként is tevékenykedik. A jelenlegi tárlaton festményei vannak túlsúlyban. A kiállítás gerincét A múlt raktárai, illetve A vég múzeumai képsorozat darabjai alkotják, amelyek központi témája a múzeumban kiállított kép kerete vagy felirata; a teret megvilágító spot lámpák fénye; egy portré talapzata, vagy épp a fal, ami hátteret biztosít egy kiállított remekműnek.

1080954_585682001483599_126763224_n

Ezek a témák mind muzeológiai kérdéseket feszegetnek, ám több nézőpontból is megközelíthetőek. Egyrészt megfigyelhető rajtuk a részletek iránti érzékenység, amely a művész-restaurátor befogadói oldalát mutatja meg. Másfelől a művészet „elcsépeltté válása”, eltárgyiasítása olvasható ki ott, ahol a mű csupán helyjelölőként szerepel egy falfelület mellett; vagy ahol az ipari kamera kap kitüntetett figyelmet az alkotások helyett. Harmadrészt annak a befogadói rétegnek a kritikája is kiolvasható belőle, akik csak a kulturális elvárásnak való megfelelés kényszere miatt térnek be a múzeumba, akiknek fontosabb, hogy elolvassák a kép adatait, mintsem hogy kontaktust alakítsanak ki a művekkel. Mindemellett fontossá válik az installálás kérdése is: vajon a múzeumnak egy „kincses raktárként” kell-e funkcionálnia, amely gazdagságával nyűgözi le a látogatót, vagy templomnak kell-e lennie, amely lehetőséget ad a művészet nagyságának átélésére? A mű bemutatása szempontjából melyik a célravezetőbb: a modernista white cube, vagy inkább a posztmodern, amely kiindulópontja, hogy a kontextus nélküli kontextus is kontextus? És persze a legelemibb kérdés: milyen kapcsolat képes kialakulni a múlt művészetének hagyatéka és a jelen befogadója között?

Az előtér és a nagyterem képei mind ezekre a gondolatokra fűzhetőek fel, és ezek a festmények határozzák meg az itt kiállított szobrok kontextusát is.  A Sára című kép egy turistafotót idéz fel, amelyen egy szoborcsoport előtt egy kislány és egy anyuka pózol. A mű a köztéri szobrászat kérdéseit feszegeti: hogyan viszonyulunk az emlékművekhez, illetve általában a múzeum világán kívüli szobrászathoz? Van-e a szobornak tere, vagy helyesebb-e a tér szobráról beszélnünk? Mitől függ, hogy egy emlékmű megteremti a hely szellemét, vagy kilökődve a térből, csak még bonyolultabbá és zsúfoltabbá teszi azt?

1082882_585682028150263_994302905_n

Ebben az olvasatban kap értelmet a teremben kiállított Hintaló című, életnagyságú szobor is. A lovas szobor a hatalmi reprezentáció egyik alappillére. A ló megformálása mindig kulcsfontosságú: kifejezi a hadvezér vagy uralkodó jellemét, a ló figurája elválaszthatatlanná válik a lovasától.  De amilyen fontos a ló, legalább olyan elengedhetetlen kellék a talapzat is: hiszen ez emeli ki a szobrot a hétköznapi térből, de egyben össze is köti vele: stabilitást és monumentalitást kölcsönöz neki, hangsúlyozza, hogy a szobor „elmozdíthatatlan”, az adott tér megjelölésére szolgál. Az az emlékmű, amely nem fejezi ki a térhez való kötöttségét, amely bárhol felállítható, az nem emlékmű.  Épp ezt az ambivalenciát fejezi ki a hintaló, amely monumentális szobor-talapzatból mozgatható kellékké változott át.

Az eddig felvázolt gondolatok cserbenhagynak, amikor a kisteremben kiállított munkákat próbálom értelmezni. Hogyan is függhet össze a múzeumi és művészeti szféra a Piac című sorozat öt képével? Egy levágott disznófej feldarabolását, megnyúzott nyulak tetemeit, felkoncolt és eladásra kínált állatokat festett meg a művész, a terem közepén pedig a Teiresziasz látható.

1085553_585682061483593_293850216_n

Az egyetlen logikus magyarázat az lehet, hogy a művész a Piac képeivel párhuzamosan kezdte kidolgozni A vég múzeumai tematikát: a két sorozat az élet és a művészet kontrasztját volt hivatott bemutatni, ezt a koncepciót csak később bontotta ketté a művész. És milyen kontextusba kerül itt az egyébként a Kossuth téren kiállított Teiresziasz? Azt hiszem, a városi (piaci) nyüzsgés, a hétköznapi vizuális ingerek között igyekeztek elhelyezni egy olyan művet, amely az életben is hasonló körülmények között tölti be funkcióját. A mű alapgondolata is a mindennapi vizualitás élményéből született: a szobor ugyanis a gyengén látók számára fenntartott ülőhelyek piktogramjának megtestesülése.

A kiállítás címe és alapkoncepciója csak a tárlat nagyobb felére érvényes; a valódi cél a művész munkásságának minél szélesebb bemutatása lehetett. Ennek ellenére egy nagyon izgalmas és tematikailag jól megszerkesztett összeállítást láthatunk, amelynek egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy minden darabja egyszerre vet fel hétköznapi és tudományos (művészettörténeti, művészetelméleti és muzeológiai) kérdéseket. Mindezt pedig könnyen befogadható, új-figuralista megfogalmazásban. Még a legfilozofikusabb alkotások is olyan hétköznapi vizuális tapasztalatokat vesznek alapul, mint a rosszul sikerült turistafotók, egy sietős múzeumi séta emlékképei, vagy egy, a tömegközlekedés során megismert ikon.

 

A kiállítás 2013. 07. 30-ig tekinthető meg a Hegyvidék Galériában.

A képek forrása: http://www.olah-matyas-laszlo.hu