Térey János és költészete (ahogy persze prózai és drámai munkái is) kétségkívül elég magas polcon helyezkedik el kortárs irodalmunkban. Aligha van olyan, aki kategorikus elutasítással viszonyulna hozzá. Bevallom, az én korábbi Térey-olvasmányaim meglehetősen darabosak. Csak erre a kritikára készülve, a kampányolvasás során jöttem tisztába többé-kevésbé az életművel. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mint inkább elkendőzni, mert ez talán megmutatja, hogy komoly előítéleteim nem voltak – hacsak nem vesszük intő jelnek, hogy pár éve egyszer az Ultrába belekezdtem, de aztán befejezetlenül vittem vissza a könyvtárba.

moll (1)

A másik dolog, amit előrebocsátanék, hogy a Mollt már a kampányolvasásom előtt végigolvastam, de aközben is, utána is forgattam. Innentől nem kertelhetek: az első benyomás lesújtó volt. A könyvtárgy maga sem élvezetforrás. Bár a borítónak nagyon kellemes a kékje (a kép a szennycímlap tanúsága szerint a Frenák Pál Társulat k.Rush című táncelőadásán készült), de semmilyen tekintetben nem tudom a kötet címéhez kötni – a címadást tulajdonképpen sokáig csak a hátsó borítóra emelt idézet támogatja. Ez persze apró dolog, de ennél valamivel zavaróbb volt a számomra megszokhatatlan tördelés: a címek tipográfiailag alig különülnek el a szövegektől, ráadásul azok olyan sorközzel vannak szedve, ami majdnem akkora, mint a cím és a szöveg közti térköz. Ez sem komolyabb fenntartásom a kötettel szemben, pusztán jelzem, hogy el tudnék képzelni olvasóbarátabb formátumot is.

Fent említettem, hogy a címet, a Mollt tulajdonképpen sokáig csak a hátsó borítóra emelt versszak magyarázza (úgy-ahogy), ami a Gyöngédség-projektum című versből származik. Ez a kötet többedszeri olvasása után is így tűnik. Alig néhány zenei témájú szöveg az, ami textuálisan támogatja a címadást. Ugyanakkor ez nem feltétlenül hiánya a kötetnek. A Moll összes szövege mögött egy meglehetősen konzisztens beszélő sejthető meg – akárcsak az életmű más darabjainak esetében. Ez a beszélő ezt a mollt (mollságot) tartotta fontosnak kiemelni mindebből – ami egyébként itt nem egyszerűen zenei hangzatként van jelen, annál valami jóval absztraktabb és összetettebb jelölő. Az olvasó ezt – bár nem feltétlenül érti, mivel a kötetcímmé emelésen kívül semmi sem tünteti ki – elfogadhatja sajátos, belső, enigmatikus logikát feltételezve. De ha távol áll az olvasótól az ilyen jóindulat, akkor is kénytelen beletörődni.

977260_579773235400785_1820693723_o

Bemutató idején egy “hősi, sötét, beethoveni c-moll”. Szöllősi Mátyás fotója,

forrás: Térey János szerzői Facebook-oldala

Milyen is ez a beszélő? A szekundér irodalomban konszenzuálisnak tűnik az arroganciája – erre persze mondhatjuk, hogy ez a költő önpozicionálásának eredménye, hiszen második kötetének azt a címet adta: A természetes arrogancia. Bár a második kötet címe valóban az arroganciára irányítja az olvasói figyelmet, Szilasi László ezt következetesen kimutatta Te(rr)ore(szté)tika című tanulmányában1 a Szétszóratástól a Tulajdonosi szemléletig. Sőt, az arrogancia mellett az agressziót is listára vette. Magam ezt a sort az elitizmussal bővíteném. Hogy e három tulajdonság megjelenik egymás mellett, nem gondolom, hogy meglepő; az arrogancia könnyen vezethet agresszióhoz, az elitizmus pedig az arrogancia előszobája. Aki mindenben megelégszik a középszerrel vagy kevesebbel, annak nincs mire arrogánsnak lennie.

Önmagában az arroganciát (bizonyos határokon belül) egy olyan öntudatforma megnyilatkozásának gondolom, mely bár bánthat, megbánthat egyeseket, mégis lehet egészséges – természetes. Újabb személyes vallomás: tőlem sem áll távol az arrogancia, sem a verbális agresszió (a fizikális igen), sem az elitizmus. Mégsem tudom elfogadni a Térey költészetéből kiolvasható arroganciát – és nem hiszem, hogy a „két dudás egy csárdában” lózungja miatt.

Mondok egy félfiktív példát nevek nélkül. Van két fiatal egyetemi tanár, ugyanaz a korosztály, együtt is végeztek, nagyon jó barátok, az ízlésük is meglehetősen hasonló. Mindketten országosan elismert tudorai egy a világirodalomban méltán magasan taksált könyvnek, legyen ez a Delfin-sorozatban megjelent Bodó Géza-kisregény, a Barlang a szigeten. Mindkettejük arroganciája elitizmusukban gyökerezik. Mindketten másról, tehát nem a Bodó-könyvről tartanak éppen órát, de valahogy mindkettejük szóba hozza. Mindketten megkérdezik, hogy tudjuk-e, miről beszélnek, olvastuk-e a kisregényt. Mikor kiderül, hogy senki, hiszen Bodó műve olyan opus magnum, amire idő kell (s amiről egyébként is többen beszélnek, mint ahányan olvasták), az egyik lekicsinylően néz végig a társaságon, tekintetéből kiolvashatjuk, azt gondolja, ha ezt nem olvastuk, nem olvastunk semmit. A másiknak viszont feltűnik, hogy bár minden Delfin-regények Delfin-regényét nem olvastuk, ám más, szintén a felső kategóriás Delfin-könyvek közt számon tartott regényeket viszont már abszolváltunk, s tudunk azokra hivatkozni. Adott esetben olyanra is, amit viszont ő nem olvasott. Előbbinek eszébe sem jut, hogy valaki olvashat mást, mint ő, hiszen csak egyetlen kánon van: az övé. A második finoman utal rá, hogy Bodó remekművét illik olvasni, de tudomásul veszi, hogy adott esetben nem mindenki rohan fejvesztve a könyvtárba, hogy eme nagyszerű, a világirodalomban előkelő helyen jegyzett művet hetek fáradságos munkájával magáévá tegye. Bizony: van olyan, aki inkább tíz (vagy ha teheti, tizenöt) verseskötettel megy haza a könyvtárból, mert a líra érdekli és nem a világirodalom fontosabbnál fontosabb Delfin-regényei.

Azt hiszem, nem fogok mellé, ha azt gyanítom: a második tanár hozzáállása majd’ mindenkinek szimpatikusabb, emberségesebb. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy az ő elitizmusa (arroganciája) nem kevésbé létező, mint az első tanáromé. Megnyilvánul ez abban is, hogy nem iszik Szalont, csak Pécsit.

A Térey-versek arroganciája nagyjából olyan, mint az első tanáré. Az olvasó nem gondolhatja máshogy, nem szerethet mást. És ez így van az első kötettől (gondolom legalábbis, én most az újra kiadott Szétszóratást olvastam, aminek a végjegyzete szerint vannak eltérések az eredeti, ’91-es kötethez képest). Annak a Zeneboltban című szövege így kezdődik: „Vegyük magát a fekete korongot: / Címkéje karmazsin, hangzása telt, / S ha barázdáin megül a finom por, / És karcosan szól: akkor lesz bukéja.” (Szétszóratás, 7.) Így beszél egy (krónikus pátoszban szenvedő) vinyl-fetisiszta. A másik biztosan téved: „A kollegina nyilván tévedett, / a diagnózis majdhogynem alaptalan. / Fenntartásokkal vagyok tele”. (A természetes arrogancia, 9.). A természetes arroganciából persze lépten-nyomon ki lehetne még emelni arrogáns gesztusokat, eltartott kisujjakat. Azt mondja, „vadonatúj elit” (13.), aztán fenyeget is: „Maradj idehaza. / Estére hideget ígérek. / Ha megmoccansz, kifosztalak.” (21.) De arrogáns gesztusokként érthetjük az idegennyelvű, angol, német, francia szövegrészleteket. És ez a felsorolás még folytatható volna több köteten át.

terey-janos-vagott

Térey János a Vagány Históriák sorozatban. Bach Máté és Nagy Márta Júlia közös projektje.

A bajom, hogy számomra nem ez az arrogancia a természetes – nem az első tanáromé, hanem a másodiké. Márpedig a Térey-versekben, -kötetekben mostanra egészen hatalmasra nőtt a zárt, szemellenzős sznobéria. Annak idején ezért sem olvastam végig az Ultrát. Zárt, mert ez a kánon az utolsó ízéig személyes, személyességében pedig hermetikus. És zártságát még egy kicsit se nyitná meg, ha elolvasnánk (meghallgatnánk, megnéznénk – befogadnánk) ugyanazokat a műveket, ugyanolyan sorrendben – vagyis ha szinte a beszélő doppelgängereivé válnánk –, mivel minden együttállás ellenére sem tudnánk ezeket a műveket ugyanúgy befogadni. A Moll meglátásom szerint ennek a folyamatnak a legújabb állomása – vagy áradása, és nem tudom, mikor fog tetőzni. Persze mondom ezt a saját ízlésem szerint.

Nagyon kis arányban találtam a Mollban számomra elfogadható verset, és igazán kiemelkedőnek valójában egyiket se tartom. A Fürdőhely, futtában egész jó volt. A Bihar-verseket mérsékelten érdekesnek találtam. A Magdolna és a Szeretetlen Margit című verseket tudom még kiemelni, aztán a fent már említett Gyöngédség-projektumot. Megjelöltem még magamnak a Nincs Rózsás Labyrinth-et, a Tisztelt hatalom! és a Fauna című szövegeket, a Mohóságot és az Ázott macskát. Kérdőjellel még az A & D-t (Apollón & Dionüszosz), illetve az Előadás a kápolnábant.

Szomorú, hogy ezeken kívül van még a kötetben jó ötven vers – számomra ha nem is semmit, de meglehetősen keveset mondó szövegek –, amelyekből a tartalmatlanságot takaró hihetetlen modorosságra emlékszem mindössze. Illetve a kötet meglehetősen, sőt, kínosan hosszan tartó mélypontjára is, mely a kisprózákból (prózaversekből? inkább gyenge egyperces-utánzatokból) álló A vigasztalhatatlan című ciklus volt.

A Tulajdonosi szemlélet Primadonna című verséből idéznék végül, bár ’97-es a kötet, Térey-olvasmányaimnak egyik legjellemzőbb szöveghelyét találtam meg itt. „Fűszeres, vastag élet, majdnem rakenroll” – mondja a primadonnáról. Kevés széttartóbb mondatot olvastam. Vagy csak szerintem nem fér meg a „rakenroll” egy olyan jelzős szerkezettel, hogy „fűszeres, vastag”? Akkor se, ha csak „majdnem”. Mert szerintem Slash sem gondol „hősi, sötét, beethoveni c-moll”-ra, mikor terpeszben állva szólóz le a lányokról tangát, bikinifelsőt.

Térey verseiben pedig ilyesmire láttam kísérletet – és mint minden kísérlet és nagy vállalkozás: becsületre méltó – összeegyeztetni, egy irányba terelni nagyon különböző dolgokat, együtt mozgatni olyan regisztereket, melyek akár egymásnak szöges ellentétei. És ennek a széttartásnak az egyik eklatáns példája éppen a címmé emelt moll. Mert mi a moll (adott esetben a c-moll) – azon túl, hogy az Esz-dúr moll-párja, amelyben három bé az előjegyzés? A moll a Térey-versek beszélőjének arroganciája. A Gyöngédség-projektum tanúsága szerint a tragikus hős jelölője – („hősi” és „sötét” az a beethoveni c-moll) hiszen tudjuk, hogy a vidám, dúros dallamokkal szemben a mollosak mindig melankolikusabbak, tragikusabbak, sötétebbek.

De valóban tragikus hős-e a kötet lírai énje? Ha a Magyar közönyt vesszük, és a többi versből itt-ott – kritikai éllel – kibukó közéletiséget, talán ráerőltethetjük ezt a címkét, mindazonáltal sajnálni nem tudom. Viszont ha már ennél, a kötet talán leghírhedtebb versénél tartok, nem kerülhető el Kemény István új, A királynál című kötetének említése – már csak azért sem, mert Kemény Búcsúlevélére íródott ez a vers válaszul. Ám az is megfogalmazódott bennem, hogy mintha az egész Moll az új Kemény-kötetre próbálna válaszolni – hiszen a Moll szövegei is gyakran közélet és magánélet közt egyensúlyoznak. Csakhogy Kemény kötete jóval fegyelmezettebb ebben a tekintetben, hiszen közéletisége a politikumra korlátozódik. Hiába igyekszik az olvasó a Mollt átfogóbb, kiterjedtebb, társadalomkritikai igényű verseskötetként olvasni, újra csak a kötet heterogenitása, széttartósága tűnik föl. (A „társadalomkritikai metszet” mélypontja egyébként számomra a megdöbbentően fellengzős, bornírt stílusban megírt Búcsú a Poptól című darab, amelynek megszólítottja a „Fiatal Popsztár”, a „Puha Pop Csődöre”, akinek hallgatta „barbár, fésületlen műsorát”.)

TN6_0469000469895P (1)De nem szeretném kétségbe vonni azt, hogy van olyan nézőpont, ahonnan látszódik a lerobbant „kísértetváros” fürdőhelynek; a porosnak, avíttasnak érzett, „véraláfutásos földű” Biharnak; a „szemetet szortírozó” öregasszonynak; a „magyar közöny”-nek; a Párizs–Dakar megrendezése ellen drukkoló polgárnak; a könnyűnek, „puhának” talált popzenének a közös nevezője. Olyan közös nevező, ami indokolja, hogy ezek és pont ezek a témák versek tárgyává váljanak, s hogy ezek a versek aztán a Mollt alkossák. Ami nem kétséges, hogy ezt a nézőpontot – ha lehet egyáltalán, és nem teljesen privát – elsajátítani nem tudtam, ahogy a közös nevezőt se találom. Persze elképzelhető, hogy én vagyok a vaskalapos, sőt biztos, hiszen ezúttal én emelem (tagadhatatlanul arrogáns módon) normatív szintre a privát értékítéletemet. Mégis le kell írnom, ha már ellenpéldának hoztam: Kemény új kötetének az egyik legnagyobb erénye, hogy a magán- és a közéletet úgy képes összecsúsztatni verseiben, hogy azok nemcsak kihézagolják, de erősítik is egymást. A Mollban ezzel szemben a magánélet a közéletiségben területet sajátít ki, foglal el, kebelez be – csakhogy ilyen módon minden társadalomkritikai gesztus öncélúvá és nem közérdekűvé válik.

Ám visszautalnék itt második mondatomra; azt írtam: aligha van olyan, aki kategorikus elutasítással viszonyulna Térey munkásságához. Így én sem; az összes kötetben találtam (legalább) olyan sorokat, ha egész verseket nem is mindig, amelyek kiemelkednek a többi közül, amelyek megérzésem szerint nem teljesen zártak – így a Mollban is, ezeket fel is soroltam. Ugyanakkor ezek a szöveg(hely)ek sem egyesével, sem együtt nem elegendők ahhoz, hogy kedvezőbb véleményt alkossak.

 

Appendix

Kis idő elteltével, utólag gondolkodva el a fenti íráson, azt találtam: felróható a szövegemnek, hogy egy percre sem tételez a lírai én szólamában iróniát. Be kellett látnom, hogy éppen az ego ekkorára növelése rendkívül ironikus gesztus, és a mód: a finomkodó, patetikus hanggal vegyülő más szólamok, s még ehhez a témaválasztások szintúgy.

Utólagos felülvizsgálatomkor abból indultam ki, hogy az ironikus szöveg szemantikailag többszólamú: denotátum és konnotátum egyszerre van ott a szövegben. Innentől a szöveg és a befogadó kölcsönhatásának milyenségén múlik, hogy ebből a többszólamúságból mi érzékelhető.

Számomra kézenfekvőnek tűnt a Mollt „egyenesben” olvasni. Nem hiszem ugyanis, hogy annak kellett volna az ironikus olvasat felé terelni, hogy „a lírai én ezt nem mondhatja komolyan, biztos ironizál”. Ráadásul nem érzem, hogy az esetleges ironikus olvasat megoldaná a fent nehezményezett hibákat: a krónikus pátoszt és a heterogenitást. Ezt pedig éppen az magyarázza, hogy az irónia csak felhang: az alaphang nélkül nem szólalhat meg. Térey János Molljának alaphangja pedig nem tiszta: menthetetlenül patetikus és heterogén. Így pedig – ha megszólal az ironikus felhang, ha nem – a hangzat sem lehet tiszta.

1Szilasi László, A Kopereczky-effektus, Jelenkor, Pécs, 2000, 151-171.

Térey János, Moll, Libri, Budapest, 2013.