„Van egy emblematikus személy, aki a tagozat arculatát ki tudta alakítani, meg tudta határozni a profilját, mindez tovább él.”

A Keleti István Művészeti Iskola szentesi tagozatának vezetőjével, Szurmik Zoltánnal beszélgettem egy meghatározó műhely továbbéléséről.

odt pápa 02

Fekete Anikó: Hogyan kerültél kapcsolatba a drámapedagógiával?

Szurmik Zoltán: Kétrétű választ tudok erre adni, ugyanis akkor kerültem közvetlenül kapcsolatba a drámapedagógiával, amikor Szentes előtt egy szegedi általános iskolában dolgoztam diploma után 4 évet. Nagyon sok hátrányos helyzetű gyerek járt abba az iskolába, elég sok probléma volt velük. Magyart tanítottam. Nagyon zavart, hogy nem tudtam a gyerekeket kellőképpen motiválttá tenni, hogy nagyon nehezen tudtam hozzájuk eljutni. Ekkor kezdtem el nézegetni, milyen módszertani dolgokkal lehetne bővíteni a pedagógiai repertoáromat. Így jutottam el a drámapedagógiához. Voltak olyan barátaim, akik gyerekkorukban színjátszó szakkörökbe jártak, és azokat az élményeket mesélték nekem: milyen jó volt, mennyire fontos és meghatározó volt ez az ő életükben, és elkezdtem kutakodni. Beiratkoztam Zsámbékra az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára drámapedagógia szakra. Ott rögtön az első félév után láttam, ez lesz az én utam. Ez az a módszer, amellyel a gyerekekhez közelebb lehet kerülni. Ahogy ott tanultam gyakorlati feladatokat, drámajátékokat, rögtön ki is próbáltam azokat. Láttam, hogy nagyon jól működik. Négy évig dolgoztam ebben az általános iskolában, mielőtt Szentesre kerültem, és az utolsó évem nagyon egyszerű volt olyan szempontból, hogy a gyerekek hallgattak rám, megcsinálták azt, amit kértem tőlük, sőt színházi előadásokkal városszerte szerepeltünk, és komoly sikereket értünk el. Egy ilyen típusú iskolában ilyesmi korábban nem volt. Így indultam. A másik része a válaszomnak a személyiségemben keresendő: eléggé bohóc gyerek voltam, s lehet, hogy még most is az vagyok picit. Ez azt jelenti, hogy folyton – szegény barátaim a megmondói – rendezgettem őket. Különböző születésnapi bulikat szerveztem, műsorokat, fellépéseket, évfordulókat. Drámaórákat tartottam úgy, hogy nem tudtam, mit csinálok!

F.A.: A diákszínjátszó rendezés is így jött?

Sz. Z.: Így jött. Találkozott ez a két dolog. A bennem lévő, de tudatosan meg nem fogalmazott rendezői készség, illetve hogy láttam, pedagógiailag mekkora ereje van a tevékenységnek, és ez a kettő nagyon szépen tudott találkozni

Meghatározó műhely tagja vagy Szentesen. Mesélj ennek kialakulásáról!

miska bácsi

Bácskai Mihály a tagozat megalapítója. 1978-ban indult Szentesen az irodalmi-drámai tagozat. De nem a semmiből, hiszen akkor már 25 éves hagyománya volt a színjátszásnak a Horváth Mihály Gimnáziumban. Amikor Miska bácsi odakerült a gimnáziumba, hozta magával a diákszínjátszást, és több mint két évtized alatt olyan magas szintre fejlesztette azt, hogy el tudott indulni a 70-es évek végén egy ilyen jellegű tagozat akkor, amikor még a drámapedagógiát Magyarországon nem is ismerték. Ezt a szót sem. Ez egy korai kezdetű stádium. Miska bácsi 78-ban elindította a tagozatot, maga mellé vett olyan embereket, akikben bízott: volt tanítványait, vagy olyan személyiségeket, akikben látott esélyt arra, hogy ez a tagozat tényleg tagozat legyen, és ne csak szakkör szinten tudjon működni. Valószínűleg nagy érzéke lehetett ehhez, mert nagyon szépen kialakult és erősödött az évek alatt ez a közösség, és azt gondolom, hogy nagyon nagy dolog, hogy ilyen korán ennek a pedagógiai módszernek az előnye megjelent.

A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban működik KIMI (Keleti István Művészeti Iskola) egyik telephelye, mint külön tagozat. Ez hogyan alakult? Mikor indult el? Ez az a drámatagozat, amit Miska bácsi kezdett el?

2000 körül a Keleti István Művészeti Iskola megkereste Szentest. Keserű Imre volt akkor a tagozat vezetője. Azzal a céllal találták meg őt, hogy az országban a legjelentősebb drámatagozatokat – akikről hallottak, tudomásuk volt – egy helyre tegyék, hogy egy picit megismerjék egymás munkáját, tevékenységeit. Ha ezt fizikailag nem is lehet megtenni, de a KIMI keretén belül tud működni, és működik is a mai napig.

Kik dolgoznak jelenleg a szentesi tagozaton?

Most egy generációváltásban vagyunk benne. Érdekes időszakot élünk. Keserű Imre Pesten dolgozik, őt ritkán látjuk már. Persze azért le-lejár Szentesre, de egyre kevesebbet, és a mellette dolgozó kollégák pedig a nyugdíj korhatárt érték el, ők már óraadókként működnek nálunk. De munkájuk még most is fontos, és nélkülözhetetlen is lesz évekig, viszont már nem lehetnek osztályfőnökök, nem vállalhatnak olyan munkát, ami teljes pedagógusi állást igényel. Ők az elmúlt három és fél évtized meghatározó pedagógusai, igazi emblematikus figurák, akiket nem lesz könnyű pótolni: Majtényi András az ének-zene tanárunk; Sineger Julianna a beszédtanárunk; és Perjesné Dózsa Erzsébet, aki a színművészetire felvételiző diákjainkat készíti fel. Négyen vagyunk, akik egész állásban dolgozunk a tagozatért: Csapiné Matos Ibolya, aki drámatagozatos is volt; Szebeni Zoltán idejárt a Horváth Mihály Gimnáziumba, és nem volt drámás, viszont amikor elkezdte a munkáját, akkor nagyon érdeklődött, és elvégezte a drámapedagógiát. Meghatározó figurája mára a tagozatnak, kiváló rendezésekkel. Újabb kolléga, aki szintén foglalkozott már színházzal, francia nyelvű színházban ért el sikereket korábban: Pádár Zsolt. Amellett Csizmadia Judit kolléganőm jár át Szegedről. Tánctanáraink sűrűn változnak: Aranyi Erzsébet, Bagi Ferenc, Szarvas Katalin …

a csapat szuszu, erzsi, majtus, ibi, szebeni

Négyen vagyunk, akik osztályfőnökökként is funkcionálunk, tehát a drámás órák mellett a többi tárgyat is tanítjuk: magyart, történelmet stb.

Mesélj kicsit a tagozat működéséről! Egy tanév hogyan néz ki nálatok?

Nagyon sok programunk van. Miska bácsi halála óta minden évben a szeptembert a SKABÁ fesztivállal indítjuk. (A tagozat alapítójának ez volt a beceneve.) Ez a rendezvény mára a nyári táborban elkészült darabok bemutatója lett. Szeretnénk nyitottabbá tenni ezt a rendezvényt, ezért hívtuk meg tavaly a Vörösmarty Gimnázium egyik csoportját. Ősszel folynak a diákszínpadi munkák, és amellett a tanulásra is hangsúlyt fektetünk, a kettőnek együtt kell összhangban működni. Minden évben ősszel többnyire Budapestre látogatunk színházi előadás megtekintésére, és utána a gyerekekkel közösen elemezzük a látottakat. Fontos ez, hisz Szentesen nincs színház. Így nekünk kell menni. Decemberben a kilencedikesek készülnek Mikulásműsorokkal. Két napon keresztül járják a város óvodáit és alsó tagozatos iskoláit, és három csoportra elosztva mutatják be mindezt. Fontos a helyi kapcsolattartás, hiszen nyitni kell kifelé. Mindenesetre ez már régi hagyomány. Karácsony előtti teadélutánunk nagyon bensőséges rendezvényünk. A 11. és 12-es tanulóink készülnek egyéni vagy csoportos fellépésekkel. Bemutatják, hogy mit tudnak, a 10-esek pedig a házigazdák. A 9-esek csak szemlélik az eseményeket, és gondolom, titokban arra vágynak, hogy ők is olyan tehetségesek legyenek majd, mint elődeik. Ez is nagyon fontos dolog! Emellett a tanárok, az iskola dolgozói nézik meg ezeket a produkciókat. Február végén a felvételi vizsgákra kerül sor. Ez a tagozat munkáját különösebben nem érinti, bár a diákok is ott vannak a nyilvános felvételin. Ami nagy megmérettetés, az a mustravizsga, amelyre már hónapokkal korábban készülnek. Február elejéig le kell adniuk a listájukat, amellyel majd bemutatkoznak egyéni produkciókat illetően. Ezeknek március elején van időpontjuk. Gyakran apró módosításokkal kísérletezünk a mustrákkal, idén bevezettük a 10. és 11. osztályban szituációs mustrát, amely csoportosan történik. Az elkészült előadások bemutatásra kerülnek a Mustragála rendezvényünkön áprilisban. A Gálát kivisszük a városba, az egyik művelődési házban tartjuk. Nyilvános esemény ez, de főként a szülők a törzsközönség. Aztán jön az év vége. A Keleti István Művészeti Iskolának szoktunk egy külön ballagást rendezni, amikor HMG KIMI-s jelvényeket adunk a végzős diákoknak. Év végén még készülünk a nyári táborunkra, amely sokáig Kapolcson volt, idén az Ördögkatlan Fesztiválon lesz.

Nagyon tartalmasnak tűnik mindez, év végére eléggé elfáradhattok. Hogy látod, a kezdetleges lépésekhez képest mi az, ami változott az elmúlt időszakban, Miska bácsi útjához képest?

Miska bácsival nem dolgoztam együtt, de ismertem, sokat beszélgettünk. Azok a mondatok, amiket ő mondott régen, azokat a mondatokat mondom ma én is. És ez nagyon jó és érdekes dolog. Tulajdonképpen az ő szellemisége viszi még most is a tagozatot. Van egy emblematikus személy, aki a tagozat arculatát ki tudta alakítani, meg tudta határozni a profilját, mindez tovább él. Azt gondolom, hogy Keserű Imre és kollégái, valamint mi is a tagozaton dolgozókkal pontosan ugyanezt a szemléletmódot visszük tovább. Ilyen szempontból nagyon sok változás nincs. De azért a világ közben változik. A gyerekek másmilyenek, mások az igényeik, próbálunk mi is megfelelni nekik, de mi is úgy gondoljuk, ahogy ők, Miska bácsiék és Imréék is gondolták, hogy a személyiségfejlesztés a legfontosabb. Az, hogy a közösségben tudjanak maradandót, nagyot alkotni. Ha nem is feltétlenül színházi szempontból, de pedagógiai szempontból maradandót. Az egyik kollégám készített egy előadást, amelyben azokat a gyerekeket szerepeltette, akik nem annyira tehetségesek, mint mondjuk tehetségesebb osztálytársaik, és pont arról beszélgettem vele, hogy ez nem egy olyan produkció, mely képviselni tudná Szentest egy országos fesztiválon, de pedagógiai szempontból annál sokkal fontosabb előadásnak tekinthető. Ezek a gyerekek önmagukhoz képest tudtak fejlődni. Az a teher, ami nyomasztja őket, az most feloldódhatott bennük. Ez az igazi siker, amely minden versenynél, minden külső sikernél fontosabb.

Meséltél arról, hogy a várossal fontos, hogy tartsátok a kapcsolatot, hogy ez működő folyamat legyen…

Kevésbé működik egyébként. Ez nem annyira gördülékeny, bár a városvezetés részéről megvan a bizalom. A tagozat megítélése: ezek a gyerekek hangosabbak, ezek a gyerekek szeretnek énekelni az utcán, bátrabbak, s ezért a kisvárosban furcsán néznek rájuk. Valahol ez természetes is.

mustragála 2013 286

Régiós szinteken nálatok hogy működik a kapcsolatfelvétel?

Nincs. Egyetlen egy kapocs Kecskemét, de az is azért, mert ott rendezik meg a regionális találkozókat. Attól lehet, hogy egyszerűen annyi időnk van, hogy elvégezzük a munkánk, és nincs erő, energia, ember, aki meg tudja szervezni a találkozásokat. A KIMI-s KILINCS fesztivál az egyedüli, de oda is 6 ember megy, és egy-két tanár. Ez valóban hiányzik nálunk is.

Pár héttel ezelőtt tartottam egy drámapedagógiai tanfolyamot Hódmezővásárhelyen, Szentes mellett. Tudod, miért? Van ott egy kolléganő, aki drámapedagógiát végzett, és most elkezdte ezt ott szervezni, mert neki ez fontos. Mondta, hogy próbáljuk egy kicsit fellendíteni a régióban ez életet. Mi partnerek leszünk ebben. Kell egy olyan művelődésszervező ember, aki nem tanít minden nap, hanem aki erre fókuszál.

Olyan összekötő vagy tagozatvezetőként, akinek egy egész rendszert kell átlátnia. Mik a nehézségei, örömei ennek a munkának?

Az öröme az, ha nagyon sok boldog elégedett gyerekarcot látok. Ezt nemcsak az előadások sikere adhatja meg, hanem mindenféle elvégzett szakmai munka, amelyhez annyiban tud a tagozat hozzásegíteni, hogy biztosítja a helyet, időt, bármit, amit kíván egy csoport. Nagyon jó látni, hogy a diákok összeülnek, és ők maguk készítenek előadásokat. Írnak, rendeznek, és ezáltal olyan érdekesen alakulnak osztályközösségek is: nagy riválisok borulnak egymás nyakába. De a szentesi tagozat vezetőként azt szeretem a legjobban, hogy olyanok vagyunk, mint egy kis család. Vannak viták, de szeretjük egymást, szeretünk itt lenni, szeretünk próbálni, tanítani és tanulni, hiszünk magunkban és egymásban, a dráma erejében, a gyerekekben, ők bennünk és egymásban, s reményeim szerint önmagukban is. Persze ha több idő lenne, az jó lenne. De egy nap sajnos még mindig csak huszonnégy órából áll!