Kemény amerikaiak, elegáns angolok, rengeteg magyar – VOLT fesztivál 2013

A látogatói rekordot döntő fesztivál szervezői nem hazudtak, amikor az elmúlt évek legerősebb line-upjának titulálták az ideit. Öt színpad közül többször kapkodtuk a fejünket, hogy épp melyik koncertre rohanjunk. A bontás nagyon okosan ki volt találva, az ütközések nem sok helyen okoztak gondot. Láttunk jót és rosszat is, izgalmasat és unalmasat, alább a részletek az öt napról.

Nulladik nap

Sátrat állítani igazi felüdülés volt, miután végigtotyogtam a többezres, izzadságban főlő tömeggel a bejáratnál. A szellős és barátságos nulladik napon remek lazítás volt a délutáni PASO-koncert, amiről senki sem tudott, mert programfüzethez aznap még nem lehetett hozzájutni. (Arra meg ki emlékszik, hogy egy nappal előtte mit olvasott az interneten…)

 Este a Punnany Massif sok-sok vendéggel örömködött a tízéves születésnapi házibulijukon. Kiss Ádám szórta a poénokat, a Hősök és az Irie Maffia rappeltek keményen, Fehér Balázs pedig nem tette jól, hogy az amúgy remek Hideaway-t a Punnany gárdájával, harmatgyenge hangszereléssel adta elő. A Tesco Disco éjszakai partyja szépített a DJ társadalomról alkotott képemen, a mai slágerek különböző remixei mellett náluk főszerepet kaptak az alternatív himnuszok is. Az utazást tombolva kipihenő fesztiválozók szinte dugulásig megtöltötték a Petőfi Rádió színpadát.

1016169_642768655752198_2033428615_n

Első nap

Amikor reggel kibújtam a sátramból és az égre pillantottam, tudtam, hogy ha a nap lemegy, a Queens of the Stone Age zúzása fogja beragyogni a lelkemet. De erre még várni kellett, így a délutáni barangolást követően, pár langyos Random Trip szám után az első állomás a Brains bulija volt. Megérdemelték a nagyszínpadot, bőven volt hozzá elég közönségük, akik lelkesen tomboltak minden dalra. Felfigyeltem Columbo különleges képességére: hergelős, táncra hívó bekiabálásai magukban is iszonyat nagy erővel bírnak, a sok robádubráká mellett ez egy megunhatatlan közhely volt. 

A farmerdzsekis Lukács Laciék után beesteledett, és jött a várva várt fél tíz és a dilemma, hogy most akkor Majka vagy Queens of the Stone Age. Na jó, nem. Izgatottan álltam a nagyszínpadnál, a kivetítőn repedezett üvegek törtek össze, Josh Homme pedig skandálni kezdte első slágerük ismétlődő sorait: ”Nicotine, valium, vicodin, marijuana, ecstasy and alcohol.” A sztóner-klasszikusra gyorsan rápörgött a QOTSA közönsége. A harmadik dal már a legnagyobb fegyver, a No One Knows volt, később pedig az összes jelentős kedvenc megszólalt: Go With The Flow, Lost Art Of Keeping A Secret, Little Sister… mivel 2011-ben elmaradt a budapesti koncertjük, korrekt húzás volt tőlük, hogy nem az új lemezre, hanem az örökéletű slágerekre fektették a hangsúlyt. A …Like Clockwork ettől persze jelen volt Sopronban – a kivetítőn mentek a csúnya animációk és játszották a fontosabb új dalokat is. A QOTSA-rajongó megkapta azt, amit a zenekartól várt – hangerőt nem sajnáló gitározást és olyan hibátlan zúzdákat, mint a Sick, Sick vagy a koncertzáró Song For The Dead. Josh Homme nem volt túl közvetlen, de nem is szokott az lenni – aki nézett már élő felvételt róluk, az tudhatja. A Make It With Chu-t a hölgyeknek küldte, és megköszönte párszor a tapsot, nem is illene az imidzséhez több mézes-mázoskodás. Csak azt sajnálhatjuk, hogy alig volt több mint egyórás az egész buli, visszatapsolni sem tudtuk őket. Így azt lehet mondani, hogy rövid, de velős volt a QOTSA magyarországi debütálása. Ahogy feleszméltünk a sztóner-mámorból, jött a talán legnagyobb érdeklődést kiváltó Thirty Seconds To Mars. Őket sokan fikázzák, de az vitathatatlan, hogy felejthetetlen show-val örvendeztették meg a közönséget. Azok közé tartozom, akik még nem voltak koncertjükön, nem is nagyon tudtam, mire számítsak, így nagy meglepetés volt a sok artista, a feldobált lufik, a zászlólengetés, a hangosítópultnál elénekelt szám, a trambulinos hátraszaltózás és a többi. Tény, hogy playbackelnek rendesen és csak Jared Leto szerelembe ejtő nézése miatt volt ott az a rengeteg sikoltozó lány, de parádés bulijuk olyan nagy ütést vitt be, hogy szinte arról is megfeledkeztem, hogy előttük a QOTSA állt a színpadon.

1002249_642768212418909_1993237826_n

Második nap

Egy régi nagy underground jelenség, az idén új lemezzel visszatérő Junkies köszöntötte hajnali délután négykor a közönséget. Azt nem tudni, hogy az imidzs vagy a nap vakító ereje miatt viseltek napszemüvegeket, de korrekt koncertet adtak, szóltak új dalok és régi vébéká-himnuszok is. Szekeres András szinte minden egyes szám után megdícsérte közönségét – „Királyok vagytok!” Az éjszakai forgatagban volt szerencsém bevallani neki, hogy ők voltak gyerekkorom kedvenc zenekara, kezet ráztunk, elmondta, hogy neki is ők a kedvence.

A We Are Rockstars fél hatkor már pár fokkal hűvösebb koncertet adott, egy közepes számú, de annál lelkesebb közönségnek. Faragó Tamás gitárost az X-Faktoros Baritz Gergő helyettesítette, aki bebizonyította, hogy egy tévés tehetségkutatóból kikerült előadó nem csak olyan szalaggyártott popsztár lehet, mint Vastag Csaba. Még mindig azt gondolom, hogy nyugatabbra nagyobb sikere lenne a WAR-nak, de láthatóan egyre gyarapszik az ő közönségük is. 

A Quimby megismételte önmagát és semmi újítást nem hozott a produkciójába. Akármennyire is ők Magyarország egyik legjobb zenekara, nem lenne rossz, ha egy frissebb repertoárjuk lenne annál, ami már tavaly sem hozott semmi meglepetést.

Az est főattrakciója a zenéjükben mélabús, de koncertjeiken vidám és közvetlen Hurts volt. Az elegáns öltönyön nem változtattak, de idén táncosok helyett fénytechnikával színesítik turnéjukat. Theo Hutchcraft énekes jókedvű volt és mosolygós, sokat mászkált a színpadon és előszeretettel énekeltette a közönséget, aminek nagy része kisujjból rázta az összes dalszöveget. Pofátlan módon profi koncertet adtak, legalább akkora erővel minden dalban, mint a lemezeken. 

Zárásként a Vad Fruttik táncoltatta meg a fájó magyar szíveket. Nekik elnézhető, hogy ugyanazt hallottam tőlük mint pár hónappal ezelőtt, mert legalább a tavalyi fesztiválkoncertjeikhez képest hoztak újításokat.

1003450_642771662418564_657195435_n

Harmadik nap

ByeAlex indította pénteki napot. A magyar zeneipar jelenlegi legmegosztóbb személyisége több dalát áthangszerelt verzióban hozta el a VOLT-ra, amik így egy fokkal keményebb köntösbe kerültek. Hál’Istennek a Kedvesemet sem olyan langyosan énekelte, mint a felvételen. Félreértés ne essék, én alapjáraton a támogatók táborába tartoztam. Talán most meggyőzött pár bizonytalan hallgatót is. ByeAlex után rendszerellenes értelmiségi punk-hangulatba keveredtünk a Kozmosz koncertjén. Pál Zsombor énekes-gitáros szerint nem politizálnak, a Kedves Vezető c. számuk is csak egy országúti sofőrnek szól. A köztudatba mostanában berobbanó, amúgy szerelemről is éneklő zenekar képes volt kora délután is ugrálásra bírni pár lelkes rajongót. 

A Viva Cometen az Év legjobb új előadója díjat bezsebelő Bermuda bebizonyította, hogy megérdemli az előbbi elismerést. A fiatal zenekar pofonegyszerű, korhű hangszereléssel és dallamokkal operál, sem a zenét, sem a szövegeket nem bonyolítják túl. Tökéletes formula arra, hogy ellötyögjünk a dalokra és elfeledjük a gondjainkat. Sok potenciál van ebben a zenekarban, ráadásul trendin öltözködnek és mozognak, volt is bőven csaj a koncertjükön. Eddig csak egy EP-t adtak ki, kíváncsian várjuk a folytatást. 

Este hattól megint egy hazai banda remekelt a nagyszínpadon – a Supernem rocksztárokhóz méltó módon zúzta le a buliját. Öröm volt látni, hogy milyen nagy számú közönség volt rájuk kíváncsi. Papp Szabi csapzott volt és furcsán beszélt a mikrofonba, de őt így szeretjük. Kemények voltak, mint a Rolling Stones, és akkora pogót csináltak, hogy miután harmadjára jött nekem egy részeg tizenöt éves, kénytelen voltam pártíz méterrel hátrébb végignézni őket.

A  Papa Roach és Billy Talent koncertjein ki mit érzett – az egyenpólós első sorokat elfoglalók életük buliján lehettek és valószínűleg hetekig mámorban égnek majd. A közönség többi része (például én) pedig megnézett két olyan zenekart, amiknek a slágereire ugrált lelkesen, a többi dal közben pedig dobolt a lábával, de nem érezte azt, hogy most valami nagy dolog történik vele. Jelentős momentum volt az, amikor Billy Talent azt mondta, egy dolgot nem szeret Magyarországon – a pálinkát. A felbőszült magyar ifjak ekkor torkaszakadtukból ordították: „PÁLINKA! PÁLINKA! PÁLINKA!”

1005608_642768089085588_363635404_n

Negyedik nap

Az utolsó nap a külföldi fellépőkről szólt. A Bullet For My Valentine biztos nagyon jó volt, de nem tudom, egyedül vagyok-e azzal az érzéssel, hogy bármelyik hozzájuk hasonló zenekar állhatott volna a színpadon, ugyanolyannak hatott volna a koncert. Tetőtől talpig tetoválás, követhetetlen riffek, dallamos és hörgős éneklés keverve – ezt elég sok zenekar tudja. 

Mivel a Parov Stelar évek óta visszajáró vendége a hazai fesztiváloknak, inkább az először Magyarországon járó Turboweekend koncertje bizonyult jó választásnak. Közönségük eleinte csak pár főt számlált, de szépen lassan kezdtek rájönni az emberek, hogy a Parovot látták már / látni fogják még idén, így a buli közepére-végére egész nagy banda gyűlt össze a Petőfi színpadán. Silas Bjerregaard (próbáld kimondani) énekes eleinte kicsit zavarban volt, ami csak látszott, de nem hallatszott rajta, de ahogy gyűltek az emberek, ő is egyre felszabadultabb lett. Profizmusuk mellett a szerénységük volt roppant szimpatikus, látszott rajtuk, mennyire hálásak azért, hogy itt lehetnek. Az énekes többször magyarul köszönte meg a tapsot, és sörét emelgetve koccintott velünk: „Egs!” – bevallotta, hogy hallotta a hosszabb verziót is, de elfelejtette.

A GusGus (ejtsd: guzgusz) elhozta Sopronba az elektronikus zene sötét oldalát, amire rengetegen voltak kíváncsiak. Hosszan elnyújtott, monoton dallamokkal, két férfiénekessel röpítettek minket egy másik dimenzióba. Eleinte élvezhető volt a koncert, de attól függetlenül, hogy nem ugyanazokat a fogásokat alkalmazták mindenhol, kissé egysíkúnak hatott egy idő után. Hiába, az izlandiak zenéje sosem volt könnyen feldolgozható. 

A Majka – QOTSA dillemánál sokkal jelentősebb volt az Example – Dub FX ütközés. Tegyük fel, hogy kő-papír-ollóztunk egyet, és Example nyert. A feje fölé felfüggesztett „e”-betű brilliánsan villogott az arcunkba, de ebben ki is merült az élményfaktor. Természetesen a csillagokat verdesték az öklök a slágereknél, de maga Example teljesítménye felejthető volt. Ami jó volt a koncertjében, azt inkább a mellette álló zenészek hozták. A ”VOLT festival” és az ”Anybody scream?!” bekiabálásokon kívül még a szövegeivel sem nyújtott felejthetetlent. Dub FX jobb választás lett volna.

A fotókat Polgár András készítette, még több képért kattinsatok!