Nem könnyű tárgyilagosnak maradni olyankor, amikor az ember egy olyan rocktörténeti bástyával találkozik, mint amilyen a Slayer névre hallgató formáció. Az idén második alkalommal a Hegyalja fesztiválra látogató amerikai zenekar nem szokott kellemetlen meglepetést okozni a műfaj vájtfülü híveinek.

DSC_0313

Az elképszető sebesség, és a velőtrázó erő, amit a dobos szekció kínált, tudással párosult a gitárok vonalán, úgy, hogy az ember ezer könnyet veszthetne a szakmai manírok ragozásán. A tárgyilagosság esélyét megadva maradjunk a történések szilárd talaján és szögezzünk le, hogy a setlist sem okozott meglepetést. Egymás után csendültek fel az olyan klasszikusok mint az Angels Of Death, South of heaven, és borítékolható lezárásként, némi égi küzdelem után végül nem esőben, de mégis felszólaló Raining Blood. Érdemes még részletezni a koncert atmoszféráját is.

DSC_0363

A lassan öt x-en is tújáró ősrocker generáció, az idők során a fekete, zenekaros pulcsikat kinövő rejtőzködő rajongók, és a friss húsú hívek – akik pontosan tudatában vannak, hogy egy darabka történelem áll velük szemben a színpadon – mind képviseltették magukat a koncereten. A szokásos keménymag sem okozott csalódást: a nézőtér elején, fejmagasságban repkedő bakkancsok, és időnként valamilyen sérüléssel, de ihletett mosollyal utat kérő háborús hősök meghozták a hangulatot.

DSC_0346

Több kép a facebookon

A hozzávetőlegesen másfél órás műsor végén Tom Araya – bár nem kommunikált sokat a közönséggel – elégedettnek tünő kifejezéstelenséggel hagyta el a nagyszínpadot. Összességében elmondható, hogy a Slayer koncert erénye az, ami talán más megközelítésből a kritikája lehetne. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, a mindenkori kritikus csak annyit írhat: kiszámíthathtó profizmussal tolták végig a a koncertet.

Köszönjük, hogy együtt tiszteleghettünk a Trash Mekkájában!

 

Fotók: Marczel Szabolcs