– avagy Kispál-nap egy forradalmár szemével

A Forradalmárokknak nevezett Kispál rajongókból álló Facebook-csoport teljes taglétszáma kérdőjeles. Ami biztos, hogy a társaságot a Fishing On Orfű Fesztivál nulladik napján 18-an képviseltük: Haragonics Zalán (a Malter Ego zenekar frontembere), Szöllősi Tamás (Sztomy), Pécsi Marcell (a Miújság? zenekar frontembere), Pécsi Bertalan, Magdics Sándor (a Quatrox zenekar gitárosa), Wick Valo, Antal Dorka, Nagy Judit, Shodor Balázs, Mester Csaba, Bayer Tibor, Urbán Dénes, Kígyósi Márton, Sahin Beyati, Pató Diána, Pató Lilla, Sebestyén Róbert, valamint jómagam.

forra3

Úgy kezdődött, hogy Egyedi Peti felhívta Sztomyt, hogy lenne ez a Kispál-nap, és játszani kéne, cserébe kapunk fesztiválbérletet, és milyen fasza lesz az egész. Sokáig el sem akartuk hinni, különös tekintettel arra, hogy ezen egyetlen hívás után Peti elég hosszan elérhetetlen volt, de végül csak azért is elértük, és lőn győzelem: mentünk fesztiválzenésznek.

Tizennyolc forradalmár indult el az ország különböző pontjaiból. Főként Budapestről ugyan, de még az ottani tagok – köztük én – is csak egy, azaz 1 db, közös próbának nevezhető találkozót tudtunk összehozni, és azt is csak egy nappal a fesztivál előtt. Színpadi megjelenésünk hogyanja az utolsó pillanatig esedékes volt, már csak azért is, mert Peti azt akarta volna, hogy egy kivétellel – aki minimális kihangosítást kap – a gitárosok a közönségben vegyüljenek el. Gitárosból alapból hatan voltunk, szóval ez a verzió elég kaotikusnak tűnt. A próbán mindenesetre megnéztük, mennyire tudunk zeneileg egyben maradni, egymástól fizikailag távol. Elég gyorsan kiderült, hogy nagyon nem. Továbbá az is vita tárgyát képezte, hogy melyik két dalt játsszuk, bár ezt elvileg egy nem teljes tagsággal már egy nappal korábban lebeszéltük, sőt, hosszas levelezésekben harcolt mindenki a saját ízlése szerint legpopulárisabbnak ítélt Kispál-számért. Végül a vita elmúlt, Pistike maradt, meg a Jó a világ végéig, és ennyi. Szóval ölremenés helyett inkább marhultunk, egyesek átírták a szövegeket („Bandika semmit se látott, mert titokban nótákat gyártott”), Csabi pedig Cseh Tamás stílusában játszott Kispál-számokat.

Másnap végül mindenki elindult a Nagy Orfűi Kemping felé a maga módján: a többség autóval, volt, aki vonattal, és volt, aki a vonatot lekésvén, az utolsó pillanatban mégis stoppal. Útközben Kispált és Kiscsillagot – mi mást? – hallgattunk. Érkezéskor nehezen parkoltunk, majd telefonáltunk a már bent lévőknek, hogy Dorka kijöjjön a jó kis protekciós karszalagjainkkal, és mi bejuthassunk, akárcsak mellettünk kocsival a Ganxta Zolee és a Kartel teljes legénysége. Lepakolás közben-után gyors köszönés, ismerkedés a nem Pestről érkező, eddig ismeretlen tagokkal (különös tekintettel a Tiszaföldvárról érkező Pató testvérekre), majd úgy hat óra tájban a nagyszínpad felé indultunk volna, ha nem széledtünk volna szét, és nem szedtük volna aztán nagyon nehezen össze magunkat.

forra2

Petivel végül közvetlenül a backstage előtt beszéltük meg, hogy lesz a műsor: a függöny be lesz húzva, mi pedig a színpad előterében álló kisebb színpadon fogunk játszani, és egyvalaki kap csak hangosítást. Ismerjük egymást annyira, hogy száz százalékig biztosak legyünk benne: ez az ember Balázs lesz, aki – mi még nem is sejtettük, de – ezekben a pillanatokban Kispál Andrással futott össze teljesen véletlenül:

Kispi: – Jé, egy ember gitárral! Figyelj, barátom, le tudod te játszani az Emesét? Annyian mondják, hogy le tudják, de mind kihagyják azt az A majort…

Balázs: – Ugyan, Kispi, ne bolondozz! (lejátssza)

Kispi: – Te, ez kurvajó! Figyelj, ezt együtt lenyomjuk a színpadon. Olyat fogunk bulizni, hogy beszarnak!

Így a kettőről rögtön háromra növekedett az eljátszandó nóták száma, ezért visszavonultunk saját sátrainkhoz gyakorolni. Majd egy kevés ügyetlenkedés után vissza a backstage-be, miközben a színpadon már a Csík játszott, majd elkezdődött a gálaműsor, amit a színpad mögül változó minőségben hallottunk, de például a nyitó HétköznaPI CSAlódások remekül adta a saját maga hangulatában a Hatvanas éveket. Az utánuk következő három előadóra már kevésbé tudtam figyelni, ami nem őket minősíti, hanem az én lámpalázam mértékét mutatja.

Amikor Lévai (vagy Líviusz, ezt már nem is tudom biztosan) felkonferálta a Compact Disco-t, már tudtuk, hogy a következők mi leszünk. Minket Lévai konferált, amivel lehet hogy jobban is jártunk, mintha egy rettenetesen hosszú, közönséghergelő monológot kaptunk volna Líviusztól. Balázs elkezdte játszani a számot, a közönség elkezdett tapsolni. „Na gyerekek, ezt ne, inkább énekeljetek” – kérte szépen, de határozottan Balázs, és a közönség énekelt, amint felismerte a Pistikét.

forra

Ugyanez folytatódott a Jó a világ végéig alatt, aztán feljött a Kispi, és vele együtt Emese. Lelkes voltam, valahogy tetszett, hogy azok a kicsi sajtósok ott a lábunk alatt minket fotózgatnak, meg azért a tömeg sem volt piskóta. Az Emese alatt a színpad kiugró részéről felrohantam a nem kiugró részre, és közben belevigyorogtam az oldalt üzemelő kamerába, végül a produkció után a Lévai mikrofonját is kölcsönkértem egy pillanatra, mert úgy éreztem, innen hiányzik egy jellegzetes, Lovasis “Köszííí”, úgyhogy imitálni voltam kénytelen. A közönség őrjöngése után Líviusz pedig úgy fogalmazott: így kell ellopni a showt.

Pár perces backstage-beli eufória után kimentem a közönségbe, és végighallgattam a hátralevő produkciókat. A kínálat vegyes volt, a legtöbb talán az olyan gitáros megoldás, amikor az eredeti riffeket majdnem teljesen meghagyva egyszerűen csak torzítva elzúzták a számokat. Az Intim Torna Illegál például ezt tette az Autók a tenger felével, aztán rögtön kárpótolt is a sokkal sajátosabb Forradalmárral (aminek egy kicsit még a szövegébe is belepiszkáltak: „Az egyetlen forradalmár vagyok a városban, nem állít meg senki, amíg túlélem magam”). Az Óriás a közönséges elzúzás ellenére is nagyon fasza volt, hogy aztán váratlanul beessen a színpadra Fluor Tomi is, és Egyediék háttérzenélésével elrappelte a Jó voltam eddiget (ezzel kapcsolatban azért felmerül a kérdés: akkor a Kispál-életműbe tartozik Lovasi egyetlen szólólemeze is?), illetve a Tesis a világot. És bármennyire is idegenkedett a többség a „Két kicsi legó”-sztár jelenlététől, teljesen beleillett az estébe. Az övénél sokkal megrázóbb Soeri és Poolek produkciója, akik ezúttal az emberi tudatlanságot fikázták le azzal, hogy felkonferálták a leghatalmasabb Kispál-slágert, majd elkezdték játszani a Most múlik pontosant a Quimbytől…

Egy fontos dolog még kiderült aznap este: remekül lehet Kispált rappelni. Akár úgy, hogy feltöltjük káromkodásokkal, mint Ganxta Zolee-ék a Jelvény nélkült, akár úgy, hogy mókásan elnyújtjuk az eredeti szöveg ritmikáját, ahogyan azt a Bëlga tette a Lekvárral. (Arról nem is beszélve, hogy egy olyan csapongóan asszociatív szöveg, mint ezé a dalé, ki másnak is állhatna a legjobban az összes fellépő közül, mint pont a Bëlgának?) Volt itt még dívát játszó Pásztor Anna, lelassult Punnany Massiff, az eredetihez már zavaróan hasonlító Hang és fény Beck Zolival, na meg persze a finálé, ahol az est minden résztvevője felment volna a színpadra, ha mi, a Forradalmárok nem széledtünk volna ismételten szét…