Látványos és szórakoztató, lendületes és dinamikus. A Thália Színházban bemutatott Starfactory lehetne társadalomkritika, de szándékosan nem akar az lenni. Viszont túl vicces, hogy komolyan vegyük, és túl komoly, hogy igazán vicces legyen.

375685_631473990213996_1808154863_n

Bár a színlap megemlíti, hogy a darab nem elsősorban a valóságshow-jellegű zenei tehetségkutatók gonosz, kegyetlen, és végtelenségig pénzorientált világa elé szeretne görbe tükröt tartani, tehát nem kimondottan társadalom- vagy médiakritika, a történetben mégis megvan a lehetőség, hogy azzá váljon. Lehet, hogy nem szerencsés az összehasonlítás, de nekem eszembe jut az előző évadban a Vígszínházban bemutatott, Horace McCoy-féle A lovakat lelövik, ugye? című zenés darab. A harmincas évek világválsága idején Amerikában játszódó sztori átültetve napjaink válságába, egy Csopakon zajló táncverseny formájában, ami szó szerint vérre megy. A versenyzők a nagy pénz reményében indulnak, megalázó helyzetekbe kerülnek, a médiagépezet bedarálja őket. Pénzre van szükségük, de maguk is eszközeivé válnak a pénzcsinálásnak.

Na, a Starfactory nem fogalmaz meg ilyesmiket, nem válik társadalomkritikává, de mivel ugye nem kaptunk ilyen ígéretet, nem is volna ezzel semmi baj. Azzal már inkább, hogy igazán másról sem szól a darab. Értem én, hogy élet a színfalak mögött, meg hogy győztesek és vesztesek. De olyan az egész, mint amikor egy gyengén sikerült házibuliban meghal a hangulat, a srácok hülye videókat mutogatnak egymásnak, és szinte biztos előkerül egy olyan, amiről nehéz eldönteni, hogy komoly-e. Mármint hogy eleve viccesnek szánták, vagy egyszerűen csak így sikerült… Hogy vele vagy rajta nevetünk-e. A sztori alapja egy könnyűzenei tehetségkutató, amelynek a versenyen kívül is egy párt alkotó Ricsi (Kékesi Gábor) és Rami (Kováts Vera) a nagy esélyese. A fiú rámenős anyja, az orosz akcentussal beszélő díva (Gubás Gabi) azonban minden értelemben szétválasztja a párt, a versenyt pedig Ricsi nyeri meg új partnerével, Ayshával (Tóth Eszter). A tehetségkutatók sikert, pénzt, csillogást ígérő, ámde csúnya, gonosz, önfeladásra kényszerítő világtól idegenkedő utcazenész fiú, Tibi (Baronits Gábor) rajongásig szerelmes Ramiba, és még a verseny után is győzködi, hogy énekeljen inkább vele.

8662892038_f400683dc8_b

Szóval van a sztoriban minden, szerelem, csalódás, intrika, ahogy kell. Ott van a két öreg újság- és virágárus (Koltai Róbert és Hunyadkürti István) kissé esetlen, jópofa figurája, ott van a szigorú és mindig ingerült producer (Egri Bálint), és ott van a magától értetődően meleg stylist (Vida Péter). A karakterek is teljesen rendben vannak, a jelenetek pörögnek, az előadás dinamikus, sok színész mozog egyszerre, gyorsan változnak a helyszínek. Viszont bennem hiányérzetet kelt, hogy ha már itt-ott megjelenik a „show must go on” gondolata, a médiavilág embertelensége, akkor ezt a szálat miért nem viszik tovább. Mint ahogy az is nagy kár, hogy az ígéretesen induló dalbetétek egy idő után erőtlenné és színtelenné válnak. A szerelmes számokban zavaróan sok a pátosz, a meghatónak szánt dalok nem hatnak meg, a szomorúak nem markolnak szívbe. A második felvonás már a szereplők tévéműsor utáni életét mutatja be. Egy újabb szál Rami családjának története. A megözvegyült, gyakran a pohár fenekére néző kocsmatulajdonos apa (Laklóth Aladár), az anyaságra egyedül készülő nővér (Molnár Gyöngyi) és versenyben alulmaradó lány között dúlnak az ellentétek.

A színlap szerint a darab elsősorban azt mutatja be, hogy a mindenki által ünnepelt győztesek mellett hogyan alakul a vesztesek élete. A győztesek természetesen nagyképűek, ellenszenvesek, sőt néha kicsit még gonoszak is, a vesztesek meg értelemszerűen szimpatikus figurák. Persze még ezzel sem lenne gond, viszont ha már néhol megjelenik az irónia, ha a darabnak fontos része a humor, nagy kérdés, hogy miért nem erre épít végig. Indokolatlan a háttérben futó videó a random összeválogatott szeretet- és boldogság-életképekkel, és indokolatlan a páholyban helyet foglaló Megasztár-győztes, Radics Gigi színpadról történő köszöntése is. Egy színházban általában tökéletesen mindegy szokott lenni, ül-e éppen egy ünnepelt médiasztár vagy egy helyettes államtitkár a nézőtéren. A Starfactory mindezek ellenére szórakoztató, látványos és lendületes, bár a végére ellaposodik, és az egészet csak a kétségkívül remek színészek kiváló játéka menti meg. A darab lehetne akár egy mulatságos zenés komédia, vagy lehetne egy nagyobb ívű, komolyabb musical. Mindkét irányba elindul, és végül sehova sem ér célba.

Starfactory, Thália Színház, Bemutató: 2013. június 1.