gondolatok a Helmut Newton-kiállításról

A Szépművészeti Múzeum Ión-Pergamon Csarnokát ellepték a meztelen nők: ledérségükkel és nyíltan szexuális üzeneteikkel három hónapra kisajátították a termeket. Ki hozta ide őket? A reklám és divatfotózás mestere és forradalmasítója, a zseniális „közönség-idomár”: Helmut Newton.

1PA_20130416_05

A kiállítás legelején a névhez arc is társul: a fotós hatalmas fortéja néz ránk, kezéből pisztolyt formázva a nézőt veszi célba. Tudja, hogy mit csinál. Egy zseniről van szó, aki nemcsak a fotózáshoz értett, hanem ahhoz is, hogy megvezesse a közönséget, hogy először ellenszenvet váltson ki, majd megnyerjen; vagy épp fordítva: először elnyerje rajongásunkat, majd elbizonytalanítson. Mindenesetre nagyot tévedünk, ha azt hisszük, csak modelljei táncoltak úgy, ahogy ő fütyült.

Mielőtt rátérnék magára a kiállításra, nem hagyhatom szó nélkül azt, ahogy a tárlat „fel lett vezetve”, illetve ahogy a sajtó reagált rá. Az eddig megjelent kritikák közös nevezője, hogy mind Newton „szexizmusát” és „feminizmusát” vizsgálja, a művész tulajdonképpeni munkássága pedig másod- vagy harmadrangú hírértéket képvisel (azt hiszem, a „Feminista művész vagy szexista gyökér” cikkcím mindent elárul). De vajon a képek ezen kétarcú és zavarba ejtő tulajdonságai helyett miért nem a művészi kvalitást, a profizmust, a világhírű divatcégeket és modelleket emelték ki? Azt hiszem, azért, mert itt egy tudatos reklámfogásról van szó, ami elterelte a közönség figyelmét Newton valódi érdemeiről.

A tárlatot reklámozó poszterekre felkerülő képe is mintha a provokáció része lenne: hiszen a magát feministának valló művészt épp egy szexista asszociációkat keltő képpel reprezentálják. Az 1975-ös felvételen egy nagyvárosi erkélyen tűsarkúban, megadó pozícióban, álarcban támaszkodik a modell. Tehát a felhőkarcoló (ami köztudottan fallikus szimbólum), a latex szemkötő (szexuális játékszer-szerep) és a nyuszis jelmez (nyilván senkinek sem jut eszébe a hasonló emblémájú, nem éppen feminizmusáról híres férfi magazin) mutatják meg, hogyan látja a nőket egy „nem szexista” művész.

Hogy emberként Newton szexista volt-e, azt nem tudom megállapítani, néhány képe azonban igenis szexista. Szerintem. Persze ezt nehezen tudom bebizonyítani. A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha egy sor feminista művész munkái mellé tennénk Newton műveit, összehasonlítanánk, és az egyezések-különbségek alapján hirdetnénk eredményt. Csakhogy a feminista művészek általában mind nők. Ezzel pedig egy másik kimeríthetetlen problémához érkeztünk el: hogy különbözik-e a nők által alkotott művészet a férfiakétól, hogy létezik-e egyáltalán nőművészet, és ha igen, miben különbözik az erősebb nem alkotásaitól.

3PA_20130416_17

Életében a művész feministának vallotta magát, nőábrázolásaival kapcsolatban azonban heves vitába keveredett a német nőmozgalom egyik legismertebb alakjával, Alice Schwarzerrel (aki egyébként rasszistának és fasisztának is titulálta Newtont, ami miatt kárpótlás fizetésére kötelezték). Úgy hiszem, ez a vita és per alapozta meg Newton művészetének a „szenzáció, botránykereső” megközelítését. A művész ugyanis védekezni kényszerült, képeit igyekezett feminista olvasatban bemutatni – ami, valljuk be, nem mindig sikerült tökéletesen.

Azt hiszem, a feminizmus keresése és a szexizmus tagadása közben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a divatfotózás világában vagyunk: a műfaj, sőt maga a divat is (szigorúan véve) eleve nem feminista, hiszen megmutatja (jelen esetben) a nőknek, hogy milyen márkát kell venniük ahhoz, hogy a férfiak számára kívánatosak legyenek. Külön könyvet érdemelne annak vizsgálata, hogy a különböző korok divattudósításai miként mutatták be a nőket – annyi bizonyos, hogy a ruhán kívül egyfajta „magatartási útmutatót” is hordoztak magukban, és ha ezeket a nőábrázolásokat összevetnénk az elmúlt 200 év művészeti asszonyalakjaival, bizony rá kellene döbbenünk, hogy a divatban nincsenek feministák.

2PA_20130416_16

Newton feminizmusa melletti fő érve az volt, hogy modelljeit mindig domináns szerepben mutatja be, nem pedig alávetettként. Nos, aki látta a kiállítást, az tudja, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor a művész minket is „próbára tesz”, amikor egy földön fekvő, radiátorhoz bilincselt meztelen nő képét mutatja nekünk. „Áhá, még hogy nem szexista”, mondhatnánk, de aztán kiderül, hogy egy leszbikus pár viszontagságait megörökítő sorozatról van szó: tehát valójában a mi hozzáállásunk volt szexista.

Engem sajnos így sem sikerült meggyőzni. Newton képei ugyanúgy felfoghatók feministának, mint szexistának. Vegyük például „Newton cipőit”: a valószerűtlenül magas tűsarkú lehetetlenné teszi, hogy viselője járjon benne. Mégis, ez a kellék egy sor képen szerepel. Állítólag ezzel is azt fejezte ki a művész, hogy a nők képesek „még a gravitációval is szembeszegülni”. Nem tudom, ez mennyire feminista, de ha arra gondolok, hogy szegény nők azért kénytelenek harcolni a gravitációval, hogy a férfiak kedvében járjanak, akkor úgy érzem, ez a cipő a férfiuralom megtestesítője.

A tárlat az életmű három jelentős albumát mutatja be: a nagy divatcégeknek (mint a Versace, az Yves Saint Laurent, a Chanell, a Blue MArine, Marie Clare, stb.) készült alkotások mellett sajátos hangvételű, a művész saját folyóiratában, a Helmut Newton’s Illustratedben megjelent provokatív aktokat láthatjuk. Newton zseniális fotós, aki túllépte a divatfotózás hagyományait, az alkalmazott műfajt magasművészeti kategóriává tette.  Kiválóságát azonban úgy érthetjük meg, ha a gender megközelítés helyett a művész szimbólumhasználatára, képszerkesztésére, optikai és vizuális játékaira összpontosítunk.

A kiállítás a Szépművészeti Múzeumban tekinthető meg 2013. július 14-éig.

A fotókat Polgár András készítette.