Beszélgetés Nádasdy Ádámmal

Nádasdy Ádám - fotó: Oláh Gergely Máté - forrás: litera.hu

Szép, komoly mesterség 

Tanár úr, ön egyszerre egyetemi tanár, költő és műfordító. E három – ha szabad így mondanom – foglalkozás közül melyik a legfontosabb, fel lehet-e állítani köztük sorrendet?

Ha foglalkozást mond, akkor nyilván a tanár: az tényleg olyan foglalkozás, hogy az ember reggel bemegy a munkahelyére, és csinálja a dolgát. A másik kettő talán inkább tevékenység. Ha meghalok, és Szent Péter megkérdezi a mennyország kapujában, hogy „te, fiam, mi voltál?”, akkor azt fogom neki mondani, hogy tanár. Ez hangzik a legjobban. A múltkor például Londonban voltam egy társaságban, ahol volt egy csomó ismeretlen ember és egy nagyon kedves hölgy megkérdezte, hogy „Maga micsoda?” Egy pillanatig gondolkodtam, és azt feleltem, hogy angoltanár vagyok. Ő meg bólintott, hogy milyen szép, komoly mesterség.

A három (akkor nevezzük így) tevékenységet mennyire lehet összeegyeztetni egyrészt időben, másrészt „lelkileg”? Nem telepszik rá egyik a másikra?

Mindegyik a nyelvvel van kapcsolatban, azt mondhatnám, hogy általános nyelvmunkás vagyok. Kétségtelen, hogy a műfordítás az utóbbi tíz-tizenöt évben rátelepedett a nyelvészetre, kevesebb nyelvészeti cikket publikálok. Kiderült, hogy jól megy a fordítás, a színházak ráharaptak, megrendeléseket kapok, és persze az is igaz, hogy az ember azt csinálja, amihez jól ért és amire van kereslet.

Az említett nyelvészeti publikációknak mi volt a célja? Ismeretterjesztés vagy inkább publicisztika?

Az ismeretterjesztés tényleg fontos, és úgy érzem, hogy nekem az jól megy. Nyelvész kollégák biztattak és biztatnak ma is, hogy írjam ezeket a népszerűsítő cikkeimet, mert ők nem tudják egyszerűbben mondani. Mint némely matektanár, hiába kérlelem: „mondja egyszerűbben” – „de nem lehet egyszerűbben mondani, mert az úgy van.” Pedig mindig mindent lehet egyszerűbben mondani.

Úgy érzem, sikerült megtalálnom egy olyan hangot, amit a komoly nyelvészek is elfogadnak, mondván, nem hazugság és nem népbutítás, amit írok, és a közönség is érti és elfogadja.

Valójában az érdekes tudományos cikkeim mindig a magyar nyelvészetről szóltak, mert egy más nyelvészeti képzéssel, más iskolával a hátam mögött, mint ami a magyar tanszékeken van, egy kicsit új beállításba tudtam helyezni a régi problémákat. Fő területem a hangtan, a magyar hangtanról és fonológiáról tudtam olyanokat írni, ami állítólag felforgatóan más volt, mint az addigiak.

Az említett publikációkban éppúgy, ahogy a versiben gyakran találkozhat az olvasó hasonlatokkal, könnyen megragadható képekkel. Ezek tudatos eszközök vagy ösztönösek?

Ezek csak úgy jönnek, ilyen a fejem, a gondolkodásom… Talán a tanári mesterségből is származnak, hiszen egy száraz tárgyat tanítok, amit nem árt hasonlatokkal fűszerezni.

Nadasdy

A versekben mintha a közvetlen önkifejezést takarnák el ezek a hasonlatok…

Ez nagyon jó, amit mond, de erre nem vagyok hajlandó válaszolni. A távozásom után beszéljék meg… Lehet, hogy van benne valami. Nagyon személyes akarok lenni a versekben, de persze nem szabad nagyon személyesnek lenni. Tudja, olyan ez, mint a festőmodell, aki órákat áll meztelenül a festőtanítványok előtt, de amikor öltözik, akkor mindig bemegy a paraván mögé! Meztelenül kijönni: ez a dolga, ezért fizetik. Nincs szemérmesebb dolog, mint a meztelenség. Ha úgy érzi az ember, hogy hajtja valami, hogy megmutassa magát, akkor talán azt alaposan körül kell bástyázni a hasonlatokkal.

Ez a jellegzetesség még a közéleti verseiben is megjelenik, gondolok itt például az elhíresült A hazafiúi hűségről címűre, ami szintén egy nagy allegóriával él, nem direkt módon jelenik meg benne a tartalom…

Olyat nem lehet már csinálni.

…pedig amikre válaszként született ez a vers – Kemény, Térey szövegei –, azok inkább olyanok voltak.

Hát, igen, igen…. igen. Erről többet nem tudok mondani.

Az úgynevezett közéleti tematikánál maradva: néha publicisztikai írásokban is reflektál efféle témákra, legutóbb például egy államtitkár azon kijelentésére, miszerint a német nyelv nehezebb volna, mint az angol.

Kikérem magamnak, én semmilyen államtitkárról nem írtam… azt írtam, hogy sokan azt hiszik, hogy a német nyelv nehezebb, mint az angol. Ha maga szerint ebbe beletartoznak némely államtitkárok, az a maga dolga. Minden tréfálkozás mellett a válaszom: igen. Egy felelős pozícióban levő személy ne mondjon ilyesmit. Ez egy tévhit, amit nagyon sokan osztanak és szükségesnek tartottam ezt tudományosan cáfolni. Ha orvos lennék és valaki azt mondaná, hogy legyen mindenki nagyon kövér, mert az az egészség kulcsa, hát akkor meg kéne szólalnom, hogy ez nem egészen így van.

Mennyire érzi úgy, hogy eljutnak az olvasókhoz, az átlagemberekhez, az iskolába ezek az ismeretterjesztő írások? Egyáltalán mennyire ez a célkitűzés?

Azt hiszem, kevéssé jutnak el. Viszont ismerek számos magyartanárt, akik némelyik írásomat szinte óravázlatnak használják. Van is benne valami, mert magam is tanár lévén úgy építem fel ezeket, hogy exponálunk egy problémát, keresünk megoldásokat és aztán szépen eljutunk a megoldáshoz. Lehet, hogy valahogy majd lassan leszivárog a köztudatba, de nem tudom. Annak idején Magyar Narancsba írogattam, meg a Buksz című folyóiratba, mostanában az ÉS-be, ezek pedig ugye nem a legnagyobb példányszámú lapok.

 

Shakespeare is géppuskát írt volna

 

A legtöbb műfordítás színházak felkérésére született. Volt-e valami más motiváció?

Igen, a becsvágy. Be akartam bizonyítani, hogy én is tudok olyat csinálni. Mészöly Dezső, nagy elődöm és „riválisom” mondta egyszer, hogy attól, hogy már százötvenen megfestették a Madonna a gyerekkel témát, ő is meg akarja festeni, mert talán máshogy tudja megoldani. Olyan ez a kérdés, mintha egy operaénekestől megkérdezné, hogy miért énekel. Hát azért, mert tud énekelni, szereti csinálni, és az embereknek láthatóan tetszik. Ez az egyik ok. A másik az, hogy angol szakos lévén szeretném, ha az angol drámairodalom és elsősorban Shakespeare, akit nagyon szeretek, továbbra is ilyen nagy népszerűségnek örvendene, nehogy valami múzeumi, kosztümös dologgá váljon. Ezen csak az új fordítások tudnak segíteni. Bevallom őszintén, van egy küldetésem ezzel a dologgal.

Megy most például a Hamlet a Nemzeti Színházban Alföldi Róbert rendezésében, nagyon erősen modernizált előadás, ami külsőségeket illeti. De a cselekmény meg a szöveg az az eredeti, csak mondjuk géppuskával lövöldöznek, amikor kell, de ilyen a mai világ. Shakespeare is géppuskát írt volna kard helyett, ha akkor már lett volna olyan.

Mennyire nehéz új, a mai igényeknek megfelelő fordítást létrehozni a nagy elődök: Arany János, Mészöly Dezső stb. árnyékában?

Árnyékában vagy fényében?! Mind a kettő… Az, hogy ezek a darabok annyira népszerűek, az nagyrészt az ő munkásságuknak köszönhető. A mai igényeknek megfelelően, így mondta, ugye? Nos, azt egy kicsit azért én döntöm el, hogy mik a mai igények. Lássuk be, ez így van. Mint amikor egy építészt felkérnek, hogy építse meg az új nemtudommicsodát, akkor ő dönti el, hogy az milyen lesz, aztán hümmöghet a megrendelő, hogy igen, hát igen? Hát igen… jó. És az építész reméli, hogy ha beköltöztek, használni kezdik, akkor rájönnek, hogy neki volt igaza.

Jártam már úgy, hogy színészek csalódottan nézték a szövegemet, ismervén egy szép régi Babits-, Arany- vagy Kosztolányi-fordítást, és kérdezték, hogy „akkor én nem fogom azt mondani, hogy … ?” Mondtam, ha rám hallgatsz, nem fogod azt mondani, de ez már a rendező dolga. Én csak egy beszállító vagyok, olyan, mint aki egy vendéglőnek nyershúst szállít: nekem arról kell gondoskodnom, hogy az jó minőségű legyen. Aztán, hogy mit főznek belőle, az már nem az én dolgom. Néha elmegyek a premierre – mint vacsorára – és csalódottan rágcsálom, amit az én kiváló alapanyagomból összehoztak. Néha meg épp fordítva van, egy tisztesen elkészített, viszonylag jó minőségű húsból is csodálatos dolgot hoznak ki.

Visszatérve a történetre, ebben az esetben mondtam neki, hogy ezt beszélje meg a rendezővel. Ez egyébként a Hamlet-fordításom ősbemutatója volt Debrecenben. Lengyel György, a rendező engedett neki, mondja azt, amit szeretne. Aztán a próba közben rájött a színész, hogy nem jó ez. Miért mondok Arany János-idézeteket a Hamlet kellős közepén? – kérdezte. Olyan lett volna, mintha idézőjelek között beszélt volna. Így végül is aztán nem mondta.

Fordítás közben megnézi a korábbi magyar változatokat?

Igen, nagy remegve, hogy ugye nem találtak ki valami jobbat, mint én? De mindig csak utólag. Ha lefordítok egy jelenetet vagy egy részt, szaladok, és megnézem. Van, hogy jobbat csináltak, van, hogy mást csináltak. Például Mészöly Dezső remek mester, mindent ért, pontos, kiváló stílusa van, de én a magam részéről nem szeretem. Arany mindent nagyon szépen megtanult, ráadásul használta a korának megfelelő komoly német szakirodalmat. Megjegyzem, én is németből puskázom, mert a német fordítások szépek, értelmesek – a német könnyű, mint tudjuk –, és nagyon hasznos összevetni a változatomat egy másik nyelvvel, mert annak a megoldása nem fog annyira a fülembe ragadni. Gyakran előfordul, hogy egy shakespeare-i sorban több rövid szó van, ami nekem nyilván nehézséget okoz, mert a magyarban hosszabbak a szavak. Ilyenkor megnézem, hogy mit csinál a német fordító, mit hagy ki, mert neki ugyanezek a problémái. Konzíliumot tartok vele, és gyakran elfogadom a megoldását, vagy elgondolkozom.

A szállóigékké vált híres sorok esetében mennyire érzi küldetésnek azt, hogy valami más oldalról ragadja meg őket? Például a Hamlet híres sora: „Gyarlóság, asszony a neved” az Ön fordításában így hangzik: „Jellemgyengeség, nőnemű vagy.” Ez egy fricska Aranynak vagy a mai közízlésnek…?

Erre a sorra (Frailty, thy name is woman!) egyébként egy olyan változatot is csináltam, hogy „A jellemhiba másik neve: nő.” Úgy érzem, erre lehet reagálni, az hogy gyarlóság, asszony a neved, az gyönyörű, de kicsit olyan, mintha egy áriából hallenék egy részletet, ahol igazából mindegy is, hogy mit hallok. Ráadásul Arany számára az asszony szó volt az, amit mi ma nek nevezünk, ők a szót kevésbé használták. Aztán a gyarlóság is kevés, ma azt inkább elnézően használjuk: nézd el neki ezt a gyarlóságot. De Shakespeare nem ezt akarja mondani, hanem jellemgyengeséget vagy jellemhibát.

 

A pokol is elég

Térjünk rá a legnagyobb vállalkozásra, projektre, ha lehet így mondani, az Isteni színjáték fordítására. Hogy indult a munka, egyáltalán mi volt a motiváció?

Annak idején olasz szakot is végeztem az angol mellett, ahol annyit megtanultam Dantéról, hogy érdekes és szép, de aztán végül anglista lettem. A Ceaușescu-diktatúra utolsó évében Kolozsváron egy lakásban illegális magyar gimnázium működött, ahová Pestről is hívtak tanárokat. Egyszer megkértek, hogy menjek, beszéljek a gyerekeknek Dantéról. Kinyitottam a Babits-fordítást és borzasztóan nehéznek találtam, főleg a Paradicsomot. Azt gondoltam, hogy ha én nem értem, akkor a gyerekeknek még nehezebb lesz.

Utána sok évig gondolkodtam, és egyszer csak felkerestem a Magvető Kiadót, aki azt mondta, hogy boldogan kiadja az Isteni színjátékot és százezer forintot tud érte fizetni. Én meg, mit tehetek, persze elfogadtam. Tudják, most az a helyzet, hogy Shakespeare keresztfinanszírozza Dantét, mert Shakespeare-ből jobban meg lehet élni. Ha sikeres valamelyik előadás és többször játsszák, több a jogdíj. Ezt különben csak azért mondom, kérem, hogy mint szentre tekintsenek rám, aki gyakorlatilag ingyen csinálja az egész Isteni színjátékot.

Nos, tehát akkor elkezdtem próbálkozni. Először arra gondoltam hogy prózában fogom fordítani. De úgy nagyon nehéz volt, mert nem tudtam eldönteni, mennyit írjak, egy szép komplex gondolatot mennyire fejtsek ki? Ezt tudniillik parafrázisnak hívják. Valahogy egyre hosszabb lett a szöveg, szétesett, és rájöttem, hogy ehhez nincs kedvem. Ezért úgy döntöttem, rímtelen drámai jambusban fogom fordítani, amiben Az ember tragédiája, vagy Térey Jánostól a Protokoll, és Vörösmarty vagy Shakespeare darabjainak többsége is ebben íródott. Ez bevált, mert így be kell tartanom a sorokat, és ez rám nagy fegyelmet ró. A rímeléshez, úgy érzem, túl nagy áldozatot kéne hoznom, valamit fel kellene adnom. Ha Dante azt írja, hogy „joghurt”, nekem lehet, hogy „kefirt” kell írnom, mert az fog rímelni az adott helyzetben, és ez még a legkevesebb. De például hogy szellem vagy lélek, az egy ilyen műnél egyáltalán nem mindegy.

Hogy áll most a fordítás?

Örömmel jelentem, hogy a Pokollal kész vagyok, és a fordítás folytatásokban megjelenik a Műút folyóiratban. Most a Paradicsomot csinálom. Nemrég nagy megtiszteltetés ért, mert a Magyar Dantisztikai Társaság a tagjai közé választott. Hogy így mondjam, a színük elé citáltak, hogy adjam elő nekik tanaimat. Nagyon jól esett, hogy megkritizáltak és nagyon örülök, hogy főpapi áldásukat adták a munkámra. Ők azt tanácsolták, hogy a Pokol után ne a Purgatóriumot csináljam, tehát hogy ne sorban haladjak, hanem a Paradicsomnak álljak neki, mert másképp bele fogok fáradni. A Paradicsom ugyanis nehéz, kevés dolog történik benne, bár Dante nagyon ügyesen csinálja, például az egyik üdvözült, Justinianus, a híres jogász és bizánci császár elmeséli a római birodalom történetét, és az, mint tudjuk, nem csupa rózsaszálakból áll. Tehát abban is van konfliktus, de kevesebbet lehet látni. Nem jelennek meg személyek, csak fények vannak. Szóval megfogadtam a tanácsukat, és most a Paradicsom közepén tartok.

Mikorra várható a teles megjelenés, vagy megjelennek külön kötetben az egyes részek?

Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója ezt nem akarja, és talán igaza van, amikor azt mondja, hogy akkor kevesen vennék meg a másik kettőt, mert azok kevésbé ismertek. A legtöbb embernek a Pokol is elég… Persze ezt a poklot most dőlt betűvel és nagy kezdőbetűvel mondtam, csak nem hallatszott. Még legalább két évig tart a munka, ez biztos.

A Dante-fordítás során ugyanígy működik a korábbi fordítók kontrollja, a „konzílium”, vagy – mivel kevésbé ismert szövegről van szó – nagyobb a szabadság?

A szabadság sokkal kisebb. Sokkal jobban akarok ragaszkodni ahhoz, amit Dante mondani akar. Ez igazából nem más, mint egy tankönyv a középkorról. Amikor fizikakönyvet fordít valaki, nem mindegy, hogy súlyt ír vagy tömeget, miközben, bevallom, nekem aztán teljesen mindegy. Mondok egy példát. A Pokolban sosem használja a vivere ‘élni’ szót. Értjük, hogy miért nem: mert a szereplők nem élnek. Igen ám, de magyarul ez a szó nagyon könnyen becsúszik mint segédige. „Könnyekre fakadtam, mikor láttam, hogy milyen kínok között…” vannak? Ugye? Tehát néha ki akart csúszni a tollamon. Vagy amikor azt mondja valaki: „lásd, hogy élek fej nélkül”, miközben kezében tartja a fejét. Írhatom-e hogy „szenvedek”, ha Dante csak azt írja hogy „vagyok”? Ezeket meg kell oldanom valahogy. Ilyen értelemben nehéz Dante, Shakespeare-nél ilyen problémák nincsenek. Ott más problémák vannak.

 Milyen problémák?

A humor például. Ő nagyon szeret vicces lenni és szereti keverni a hangnemeket, néha elég ordenáré módon, az egyik jelenet ilyen, a másik olyan. Kényes, hogy a viccekkel mit csinálok, mert azt nem szeretik a színházak, amikor a közönség érzi, hogy valami vicces akart lenni, de nem vicces. Attól megfagy a levegő. Ezért azzal néha nagyon szemtelennek kell lennem és tücsköt-bogarat bele kell írnom, amiről szó sincs az eredetiben. „A Nílus sírjánál találkozunk”, írtam gátlástalanul a Szentivánéji álomban, ugye itt a Nínusz sírjáról lenne szó, de ezt a butuska mesteremberek nem értik. Shakespeare korában létezett egy szlenges szó, a ninny, ami azt jelentette, hogy ‘hülye’. A szereplő azt mondja, „we shall meet at old ninny’s tomb.” Azt gondoltam, gyerünk, nyomjuk meg a ceruzát, és mondja azt, hogy a Nílus sírjánál találkozunk. Csakhogy erre aztán választ is kellett adni, ami így az lett, hogy „a Nílus az egy folyó, annak nincsen sírja” és így tovább. Remélem, hogy Shakespeare onnan fentről jóváhagyja ezt. Végül is az ő szándéka az volt, hogy azon a ponton nevessenek.

Vagy vegyük a Hamletet, ahol meg meri csinálni azt a salto mortalét hogy az utolsó jelenet előtt, amikor már tudjuk, hogy mintegy tizenkét perc múlva mindnyájan halottak lesznek, bejön a két sírásó, és énekelnek meg koponyákkal dobálóznak. Itt Shakespeare azzal játszik, hogy lie angolul azt is jelenti, hogy ‘feküdni’ és azt is, hogy ‘hazudni’, ezzel viccelődnek. Törtem a fejem, végül az lett belőle, hogy azt kérdezi az egyik, „kié ez a sír?”, mire a válasz: „azé, aki túl van már a síráson, de nincs még túl a sírásón!” Muszáj, hogy itt nevessenek, mert ettől működik a darab. Utána bejön a gyászmenet és a torkunkra forr a nevetés.

De hogy válaszoljak az előző kérdésére is: természetesen működik a kontroll az Isteni színjáték esetében is. Pedig Babits annyira más, mint én vagyok, egyetlen szó nem ugyanaz a fordításainkban, de tényleg. Egészen másképp gondolkodik, egészen más a célja. Nagyon erősen modernizál, például áthajlásokat, enjambement-okat használ, ami teljesen idegen Dantétól, olyan, mintha Baudelaire-t olvasna az ember. A rímeléssel pedig szerintem messze túlharsogja Dantét. Mintha a dantei continuo-jellegű, visszafogott rímelés helyett behozna egy straussi nagyzenekart tizenkét trombitával, hat nagybőgővel meg üstdobokkal. Persze ha itt ülne Babits, azt mondaná nekem: „fiam, te egy száraz tanáros fordítást csinálsz lábjegyzetekkel, de hol marad a költészet?!” Hát, így szép a világ.

Elhangzott az Eötvös Collegiumban 2013. február 14-én.