Kritika Váradi Nagy Pál Urbia c. kötetéről

831236_5Kemény István írja Út a hanyatlás nyilvánvaló jelei között című versében, hogy „a tájnak kikapcsolt Központi Titka van”.1 Ez a kontextusából kiragadott idézet könnyen illeszthető Váradi Nagy Pál Urbiájához. Annyi a különbség, hogy Urbia központi titka nincs kikapcsolva, hanem nagyon is működik.

De mi is Urbia? Balajthy Ágnes arra következtet kritikájában,2 hogy a történetek helye valószínűleg egy városállam, melyet meghódít az Impéria nevű birodalom. A város neve korábban Linna volt, a birodalomban Urbia. A kötet darabjainak elrendezése lineáris, az első néhány írás így Linnában játszódik, az öregtorony című szövegben – nagyjából a kötet negyedénél – aztán Impéria bekebelezi Linnát.

„Délután kikiáltották Impériát. // A derék öreg bagoly nyugatra nézett az öregtoronyból, ahonnan a nap utolsó sugarai szipogtak. Éána felé. Ahonnan nézve még mindig Linna. Aztán kelet felé fordult, nemcsak nyakból, hanem méltósággal. Fekete volt az ég alja, és szárnysuhogás hallatszott. Cédák combjain súrolják így egymást a lükraszálak. Onnan már Urbiát suttogták.” (29.)

Balázs Imre József írja fülszövegében, hogy „[Urbiában] egyszerre működnek a közép-kelet-európai diktatúrák analógiái és a kortárs pszichotrillerek genetikai-technikai jellegű hatalomgyakorlása”. A pontos, tömör összefoglalással egyetérthetünk: a szövegek fő összetevői tényleg ezek. Annyival lehet még kiegészíteni, hogy legtöbbször mágikus realista történetekké elegyednek.

A legélesebben a pénzlépő kislány című szöveg idézi egy olyan diktatúra képzetét, melyet ki még tapasztalatból, ki hallomásból ismerhet. A történet röviden arról szól, hogy a város szegényebb részének egy ulicájában (Urbia utcáit hívják így) van egy csodakosár, ami minden estére megtelik élelemmel, amelyet az utca éppen leginkább rászoruló lakója hazavisz. A történet beszélője egy nap kilesi a kosár titkát: egy lakatlannak hitt házból egy kislány tölti meg minden nap a kosarat, akinek a nyomában egy öregasszony jár, mivel a kislány lépte nyomán keményvaluta terem, és azt szedi össze. A beszélő Impéria rendes polgáraként feljelentést tesz a rendőrségen, ahol kiröhögik, ám éjjel mégis titkosügynökök szállnak ki házához, és másnap délelőtt meggyőződnek a feljelentés helytállóságáról. Aztán este visszatérnek az ulicába:

„Csapódott a kapu, és előszökdécselt a kislány a kosárral, ahogy előtte. Mikor letette volna, fekete autóval odahúztak melléje, kosarastól belökték a hátsó ülésre és elhajtottak. (…) Egy másik fekete autó befarolt az ulica végéig, kidobtak valamit a házra, és az kigyulladt. Padlógázzal távoztak, a ház leégett (…)” (73.).

Ehhez hozzátartozik, hogy egy ilyen jelenet (valószínűleg) nem egyedülálló Urbiában – a narrátor így vezeti föl:

„Nem lepett meg, ami este történt.” (73.).

Azért sem meglepő ez, mert Urbiában vannak ennél jóval furcsább dolgok is – és ezzel már a pszichothrillereknél vagyunk. Urbiának kétfajta lakója van: a maradékok és az importok, másként a birodalmiak. Más etnikumúak egyesüléséből különös szerzetek születnek itt, például kétarcúak (kétarcú Jána) és csak-fej emberek (nure kapo). Van olyan szerkezet, mellyel föltámasztható „kedvenc halottunk” (Teknő). A birodalmiak felnőtté válásának módja pedig, a konfirmálás, bár részleteiben talán kegyetlen, szintén nem lep meg minket, láttunk már ilyet ZS kategóriás filmekben. Ezzel nem az Urbiát minősítem, talán a filmek gyengék, de Váradi Nagy Pál nagyon precízen írta bele történeteibe ezeket az ötleteket.

„A birodalmár előre szólítja az első kartársakat, kezét a fejükre teszi, áldást mond, és az ifjak a darálóhoz lépnek. Egyik az egyik karhoz, másik a másikhoz áll be, nem illetlenség megköpködni a tenyereket, a gyülekezet feláll, az elítélt pedig fészkelődni kezd. Az ifjak nekilátnak a karoknak, és a csodálatos mechanikán, amint megmozdítja a két kar, megcsillan a napfény. Az egész szerkezet olajozott mozgásba lendül. Az elítélt ficánkolni kezd, hajlong, amíg ereszkedik, fárad, ismét ficánkol, de amint a kések ráharapnak a lábaira, a két ifjú nagykorúsíttatik, és előlép a következő két kartárs. A birodalmár a fejükre teszi a kezét, áldást mond, és emezek folytatják a darálást. Úgy van kiszámolva, hogy egy konfirmálásra egy elítélt elég legyen, de a darálási résszel már sietni kell, hogy az utolsó konfirmandusoknak is még élő húsa legyen, ne pedig dög.” (a daráló leleménye, 83.)

Ha már filmes párhuzamok: tipikus hollywoodi vágást idéz például, amikor a Kopernikában előbb látunk valamennyit a pusztításból – az elliptikus mondatok, mint a gyorsan pergő képsorok –, majd utána a rombolás eredménye látható – nagytotálban.

„A Kopernika már tövig, újabb hullámokban a varjak, feltörik a pincéket és elő az emberekkel. De csak a ruhát fosztják le róluk, azok meztelenül őrjöngnek tovább a fák tövében. Ezt az etológus nem bírja nézni, rohanni kezd, a magasból tégla, agyonüti. Szétnyílt craniummal még rángatózik a földön. Velejére varjak gyűlnek, csipegetik. Behunyom a szemem, lesz ami lesz. Szárnyak, végtelen suhogás. // Már percek óta csend volt, amikor kinyitottam a szemem. Hatalmas ürességet láttam magam körül, itt-ott törmelék. Az épületek kopár helye szinte fénylett a kitisztult ég alatt.” (15.)

De nemcsak kortárs horror-, thriller- és egyéb filmek hatása mutatható ki. Ahogy az az előző idézetből is látható: megidéződik olyan klasszikus is, mint Hitchcock Madarakja – a Kopernikán túl, a Mégegyszer és a már szintén idézett öregtorony című szövegekben. Egy másik klasszikus pedig Tarkovszkij Sztalkere, mely mindenekelőtt a kötet utolsó, vissza a forráshoz című szövegével állítható párhuzamba, ám Urbiával magával nem kevésbé – hiszen az egész tájnak központi titka van.

Az eddigi, vázlatos áttekintésből is látható, hogy Váradi Nagy Pál kötete nem mondható kifejezetten újszerűnek témáját tekintve, hiszen magyar nyelven is elég gyakoriak a szocializmus tapasztalatával így-úgy számot vető írásművek – és akkor más, volt szocialista országok irodalmáról ne is beszéljünk. Ugyanígy nem gondolom újszerűnek a horror és thriller játékba hozását sem. De hiba volna a két fő alkotóelem alapján elítélni bármit. A helyzet ugyanis az, hogy az Urbia kisprózái külön-külön és együtt is borzasztó jól működnek, mivel az összetétel mégiscsak sajátos. És ez éppen azoknak a hatásoknak, a megmunkálás apró finomságainak köszönhető, amelyek nem annyira látványosak, mint a főtéma.

urbia

Az Urbiát mérhetnénk a magyar irodalom nagyjaival: stílusérzékét Esterházyval, a szövegekből megképződő Urbiát pedig kézenfekvő volna Bodor Sinistra körzetéhez hasonlítani. Érdekesebbek azonban a kevésbé egyértelmű párhuzamok. Az általános disztópiában gyakran megjelenő gyermeki elbeszélők Garaczi lemúrvallomásait juttathatják eszünkbe, mikor monológjukba – nemritkán a tudományos terminológiára támaszkodó – precíz megfigyelések vegyülnek (Linna keresése, gdr, a betonút vége).

Máshol, főleg a bársony című szöveg olvasásakor – amelyben egy öregember mesél egy vonatkupéban az elbeszélőnek, aki (valószínűleg) egy néma lány – akár Voltaire Candide-ja is eszünkbe juthat: az öregember lányának sorsa nagyon hasonló Kunigundáéhoz, de a Pangloss által hangoztatott leibnizi „minden jól van így”-filozófia többé-kevésbé jellemző a kötet összes szereplőjére, hiszen elfogadták Urbia (talán csak számunkra abszurdnak tűnő?) törvényeit, történéseit.

Ugyanakkor maga a bársony alapszituációja – a vonatút – több művet is eszünkbe juttat. Mindenekelőtt talán Esti Kornél két vonatútját, amikor a török lánnyal, majd amikor a bolgár kalauzzal kommunikál – ám, mint tudjuk, ezek a beszélgetések meglehetősen sajátosak, egyoldalúak. Gondolhatunk még Békés Pál szerelmem, útközbenjének első fejezetére is, amelyben az elbeszélőnek hallucinatív módon megjelennek otthoni barátai, akik kéretlenül ártják bele magukat az elbeszélő dolgába. Ám ezeknél fontosabb párhuzama a bársonynak Jorge Semprún A nagy utazása, hiszen annak több idősíkon mozgó történetvezetéséhez hasonló az, ahogy az öregember története beékelődik a vonatút és a néma lány történetébe.

Fontos szempont a horror-, thriller-, egyéb alapú szövegekhez – és nyilván ennek nagy szerepe van abban, hogy működnek – az a (fekete) humor, ami az eleve abszurdot komikussá fokozza, és amit Douglas Adams vagy Kurt Vonnegut nevével fémjelezhetünk. Például a fent már röviden említett Teknő című szövegben, melyben a címadó, teknőszerű eszköz „kedvenc halottunk” feltámasztására szolgál, ezt olvashatjuk:

„Röviddel azután, hogy a DNS-fordító szoftvert a szabadversenyre hivatkozva visszafejtette a konkurencia és nyílt forráskódú ingyen programokat adott ki, megjelentek a Teknő kalózkiegészítői. A titkosszolgálat az M-dobozt üldözte közülük a legjobban. Az M régi maradék hősök reinkarnálásához tartalmazott DNS- és emlékmintákat, hogy aztán költők, szabadságharcosok, próféták, háborús bűnösök és revizionisták kerültek elő mindenfelé. A legnépszerűbb kalózkütyü minden előnye ellenére nem ez, hanem a szintén tiltott, re nélkül inkarnáló besorolást kapott Pygmalion-doboz volt, mindenki sejtheti miért.” (53.)

Bár a kötet legkiemelkedőbb darabja talán tényleg a záró darab, a vissza a forráshoz, ahogy Barlog Károly is írja,3 mivel amolyan szintézise a megelőző szövegek Urbia-képének, utoljára a Vas című hosszabb novellára hívnám fel a figyelmet. Ahogyan már többen megjegyezték (Balajthy Ágnes mellett például még Fehér Renátó4), tényleg kapcsolható a Pál utcai fiúkhoz, és Dragomán György A fehér királyához is; ám sokkal közelebbi – habár elfeledettsége miatt nem magától értetődő – párhuzama lehet Arkagyij Petrovics Gajdar A hóvár parancsnoka című 1941-es kisregénye – mely a korban nagysikerű Timur és csapata folytatása. A Vas és A hóvár parancsnoka alapszituációja nagyjából megegyezik: a lakótelep egy gyerekcsapatának hóvárát elfoglalta egy másik csapat, mikor az elbeszélő – a vár és a csapat parancsnoka – betegen feküdt otthon. Gajdar Timur-regényeiről azt mondják, hatásukra timurista csapatok alakultak. Nem gondolom, hogy a Vas hatására több lakótelep válik majd hócsatamezővé, de az biztos, hogy ez a szöveg szintén megmozdítja a gyereket – akár a felnőttben is.

A különbség azonban jóval feltűnőbb. Míg Gajdar ifjúsági kisregényeinek (2013-ból tekintve utópisztikus) célkitűzése a szovjet egység hirdetése volt, a fiatalok buzdítása az árvák, özvegyek megsegítésére, a bajtársiasságra, addig a Vasban nyílt és durva az ellenségeskedés – jóllehet, ez nem von le értékéből. A kalandos történet jól és élvezetesen megírt, és az ilyen – már-már költőinek mondható – kiszólások teszik még szórakoztatóbbá és kiemelkedővé ezt a szöveget:

„Ha magamba nézek, kút vagyok, és bizonytalan káva csak az akarat. Kérded, szerettem-e. E vasszívben volt-e némi kis hely női gyengeségnek is. Szerettem – mint jégcsap a napot. Szerettem benne az életemet. Szerettem benne a másikat is.” (60.)

A Vas azonban nemcsak a fentiek miatt kiemelendő, hanem mert fontos döntés elé állítja az olvasót. Ha párhuzamba áll a kötet legelső szövegével, a Linna keresésével, amelyben egy hosszan leírt (Kolumbusz útját idéző) hajós felfedezőútról kiderül, hogy pusztán egy játék gyermeki képzeletének terméke, elbizonytalanodik Urbia egész, egyébként is nehezen hihető világa.

Párhuzamba állítható-e a másik csapat által elfoglalt hóvár és az Impéria által bekebelezett Linna? Hogy hozható össze Impéria a varjakkal? És gondtalanul beilleszthető-e Urbia minden abszurditása egy féktelen gyermeki képzelődésbe? Vagy – végül – visszafoglalhat-e magának valamit az ember (egy maradék) Linnából Impéria közepette? Néhány felötlő kérdés a kötet befejezése után.

Váradi Nagy Pál Urbiája kiváló kötet, amelynek megítélésén kár volna azzal csorbítani, hogy felemlegetjük elsőkötetségét, és az ebből adódó „tinédzserbetegségeket”, ahogyan eddigi recenzesei megtették. Urbia élvezetes labirintus az olvasónak – komoly kérdésekkel, hogy mást ne mondjak: mi menthető vagy tartható meg a múltunkból; milyen idegennek, kisebbségnek lenni otthon?

Ha a közelmúltat nézzük, az Urbia Bencsik Orsolya Akció van! és Barlog Károly Maxim című kispróza-kötetei mellé illeszkedik. Nemcsak azért, mert mindhárom JAK-füzet – amiért nagy dicséret illeti a sorozat szerkesztőit, Orcsik Rolandot és Sopotnik Zoltánt –, hanem mert mindháromnak fontos (ha nem központi) problémafelvetése a határontúliság. A három közül Váradi Nagy Pálé valamivel burkoltabb, ám a többihez hasonlóan figyelemre méltó válaszadás erre a problémára – olyan erős szövegegyüttesben, melyből nehezen talál ki az olvasó, miután könnyen elmerült benne.

Váradi Nagy Pál, Urbia, József Attila Kör – Prae.hu – Korunk, Kolozsvár – Budapest, 2012.

1 muut038_b1_770Kemény István, Állástalan táncosnő, Összegyűjtött versek 1980-2006, Magvető, Budapest, 2011, 22.

2 Balajthy Ágnes, A városból a vadonba, Műút, 2013038, 87-89.

3 Barlog Károly, Urbia csöndje, Híd, 2013/2.

4 Fehér Renátó, Váradi Nagy Pál: Urbia, Magyar Narancs, 2012/39.