Cormac McCarthy – Átkelés

A Határvidék-trilógia végre magyarul is bővül. Majd tíz évvel a Vad lovak (All the Pretty Horses) első kiadása (Ulpius-ház) és a két évvel ezelőtti Magvető-újrakiadás után az Átkéles (The Crossing) is kézbe vehető. A megjelenés kissé meg-, de nem elkésett: ha amerikai irodalomról van szó, Cormac McCarthy megkerülhetetlen. Elhagyott tájak, sivár préri, benne egy magányos lovas. Nem idill, a táj végérvényesen kiutasította egykori lakóját: a lovas, akár egy hátramaradt, széltől tépázott madárijesztő: nincs itt már se védeni való szántó, se madár, már neki sem kellene itt lennie, azonban elmozdulni lehetetlen. A Vad lovak John Grady Cole-ja, és az Átkelés Billy Parhamje számára a száműzetés kettős: nem maradhatnak, de el sem tudják hagyni a vidéket. USA, délnyugat, valahol a mexikói határ közelében, valamikor a harmincas-negyvenes évek fordulóján. Az idő és hely nem számít, immár nem a külvilág történései szakaszolják az egyén életútját, hatással sincsenek rá, csupán közönyösen megtörténnek, akár a távoli vihar villámai a horizont szabálytalan vonalán. Nevelődési regény(ek), élettapasztalatok és konklúziók nélkül. Nincs jövő, amire fel lehetne készülni.

atkeles-cimterv
Történetek sokasága, egy-egy hosszabb elbeszélés, amivel Billy találkozik útja során, apró határkövek, amelyek után másképp fest az üres préri. A romos vályogtemplom egyetlen lakója, aki a remetéről mesél, a vak öreg, akinek kegyetlenül szippantották ki szemeit, egy otthontalan cigányhorda, melynek tagjai egy lezuhant repülőroncsot húznak maguk után. Mindenki elmeséli egyetlen megmaradt történetet, hogy az lágyan simulhasson Billy saját meséjébe. „A történet viszont nem tűnhet el a világban elfoglalt helyéről mert maga alkotja ezt a helyet. Ez az amit megtaláltam itt. … A történetet. … merthogy csak egyetlen elmondható történet létezik.” (177.) Ez azonban kegyetlen, mert sosem elszenvedője számára íródik. Csakis másoknak lehet mesélni. A történet erősebb, mint a cselekvő. Az egyes szám első személy lehetetlen ezen a vidéken.

85291f
A szabadság nem illúzió, megélhető, akárcsak mindaz, ami vele jár: nyomor, agónia és elutasítás. A szabadság súlyos, akár a sebesült lónak utasa. A tékozló fiú, aki tizenhat évesen nekivágott a mexikói határnak, hogy visszaadja szabadságát az elfogott farkasnak, s aki a kudarc után visszatér. Azonban nem várja őt semmi egy lassan összedőlő ház, s a kegyetlenül meggyilkolt szülők emlékén kívül. A szabadság átokká válik, az önmagába fagyott jelen szimbólumává. McCarthy hőse számára nem létezik otthon. Billy vándorlása a mexikói határon túlra és vissza folyamatos ismétlés. Nincs megállás, hiszen nem is lehet hol lepihenni. Valami véget ért, valami lassan eltűnik McCarthy regényében, a puszta kiürül, a lovasok eltűnnek, Billy azonban marad, akár egy utolsó szemtanú, nem azért, hogy beszámolhasson e haldoklásról, sokkal inkább, hogy megélje azt. McCarthy tájai szépségükből lassan fordulnak át a némaságba és közönybe, idegenné téve a lovast, aki kénytelen ezen a vidéken élni: „Nyugaton a nap tovább süllyedt egy irdatlan felhőzátony alatt amely magába szippantotta az irdatlan ragyogást és a táj kék és hideg és néma lett.” (316.)

            kep_1263752338vad-lovak-regeny atkeles-cimterv

A címbeli átkelés megmarad puszta átlépésnek. Nincs mögöttes tartalom, nincs jelentés, nincsenek határok. Az átkelés olyannyira bizonytalan, hogy szinte azonnal vissza kell fordulni, s a régi, otthagyott életben keresni azt, ami elveszett. Nincs rendszer, csupán kiszámíthatatlan zavar a ritmusban. Az otthon Billy számára hőségben remegő délibáb marad csupán. Nincs átkelés? Dehogynem. Ám csupán átkelések sorozata, szakaszok, azonban egyik olyan, mint a másik. Az életet immár nem lehet ezek szerint felépíteni. A történelem kiutasít, egy távolban zajló, jelentéktelen eseménysorozattá redukálódott. Az otthontalan, vándorló, fiatal Billy, akinek mintegy feladatul tűzi ki maga elé, hogy másoknak megteremtse az otthont, amelyből ő maga kiutasíttatott. Az anyafarkast nem sikerült visszaadni a közönyös természetnek. Testvére, Boyd is csak a halálban talált otthonra. Mindkettejüket el kell ásni, de nem idegen földbe, hanem oda, ahová tartoznak, hogy csontjaik, eme elfeledett és földbe ásott tárgyak néma képviselői lehessenek annak a tájnak, amelyet kénytelenek voltak elhagyni. Billy elássa az agyonlőtt anyafarkast, méhében a még mozgó kölykökkel, utalva a fiú jelenlegi helyzetére: élete akár az örökre az anyaméh börtönébe ítéltetett porontyoké. A fejlődés egy bizonyos ponton elakad: múltjuk csak annyi, hogy jelenük létezhessen. Jövőjük azonban semmi, épp azért, hogy e jelen könyörtelenül megmaradhasson. Akár a táj Billy körül. „Billy úgy látta magát mint egy embert akinek nincsen korábbi élete. Mint aki évekkel korábban meghalt és valami másik lénnyé változott akinek nincsen múltja s aki előtt nem áll megmérhető jövő.” (472-473.) Nem a szabadság illúzió, hanem az átkelés. Marad a keserédes következtetés: ha a világ, az élet illúzió, elvesztése sem tragikus. Csak egyetlen átkelés létezik.

Cormac McCarthy, Átkelés, ford. Totth Benedek, Magvető, 2012.

Cormac Mccarthy Facebook-oldala.