„Mindenfajta figyelemfelhívás és mozdulás hasznos lenne!”

Perényi Balázzsal beszélgettem, a Keleti István Művészeti Iskola színészmesterség tanárával, a Vörösmarty Gimnázium drámatanárával múltról, változásról, jövőről.

Perényi Balázs

Fekete Anikó: Tudtommal Te is diákszínjátszó voltál. Mesélj erről az időszakról. 

Perényi Balázs: Vácon, a Sztáron Sándor Gimnáziumban (Később Madách Imre Gimnázium) volt egy csapat, ahova a nővérem járt. Hívott, hogy menjek én is. Elsőtől negyedikig játszottam. Meghatározó élmény volt számomra az ebben a csapatban való létezés. Ez egy összetartó, egymást nagyon szerető társaság volt. Nem feltétlenül a végeredményre koncentráltunk, a tréningek élvezetesebbek voltak. Ez annyit jelentett, hogy nem nagyon, vagy elvétve készítettünk olyan előadást, ami bármilyen fesztiválon továbbjutott volna. Viszont sokunk számára nagyon fontos volt maga a tevékenység. Hortoványi Jenő volt csoportvezetőnk, akinek sokat köszönhetek Ő sokkal jobb volt trénernek, és csoportvezetőnek, mint rendezőnek – de azt gondolom, hogy ez fontosabb is. Annak ellenére, hogy ez nem volt egy országosan jegyzett, sikeres csapat, elég sok játszó lett később drámapedagógus, színész, rendező.Ezek után nyári táborokban voltam kétszer, háromszor, többek között Kaposi Lászlónál. Egy alkalommal etűd játékot csináltunk önálló jelenettervezéssel, és ő mondta, hogy foglalkozhatnék a rendezéssel, és esetleg próbáljam meg az otthoni csapatban is. A következő produkciót diákként a váciakkal már én rendezhettem. Nagy szerencsével eljutott az országos fesztiválra. Egy nézhető, szerethető, nem különösebben erős, de nagyon lelkes produkció volt.

Mikor döntötted el, hogy diákszínjátszó rendező leszel?

Azt nem én, hanem az élet döntötte el. Nagy szerencsével megtaláltak helyzetek. Kollégiumi nevelőtanárként dolgoztam a Tanárképző Főiskola után, amikor megkeresett egy volt csoporttársam. Kérte, hogy vegyem át a próbákat a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolában. Egy rendkívül adottságokkal rendelkező, izgalmas csoportot kaptam Bori Viktorral, Zuti Krisztiánnal és számos hasonlóan izgalmas személyiséggel. Két évig dogoztunk együtt, csináltunk egy előadást, ami elég jól sikerült. Egyszer játszottuk a teljes változatot az országos fesztiválon, Gödöllőn. Megnyertük vele a találkozót, megosztva Szabados Misiékkel. Ez Déry Tibor Óriáscsecsemője volt.Ezután hívtak a Pesti Barnabás Szakközépiskola induló drámatagozatára drámatanárnak. Kaptam egy nagyon nehéz csoportot, akiknek már korábban tizenöt drámatanáruk volt. Szerintem ez lehetett nekem a beavatás, vagy a tűzpróba. Nem gyűrtek össze, nem dobtak ki a kukába ezek a gyerekek. Ezzel maradtam bent a rendszerben. Szerencsém is volt. Igazából a helyzetek találtak meg. Nem volt olyan döntés, hogy márpedig én erre az útra megyek. Nem volt képzés még akkortájt. A 60 és 120 órás tanfolyamok később indultak. Megszűnt a B és C kategóriás rendezői képzés. Nem akartam kőszínházban dolgozni, rendezni.

295268_424169007610871_1567428617_n

Miért?

Nem tudom. Sosem akartam. Nem vonzott. Nem tudom, hogy kishitűségből, vagy valóban volt-e bennem valami idegenkedés ezzel a közeggel szemben. Volt egy nagyon erős kötődésem az amatőr közeghez. Nekem mindig is közösségi műfaj volt a színházcsinálás. Ahogy az imént meséltem, a mi csoportunkban fontosabb volt a közösségi lét, mint az előadásgyártás. Azért az alapimpulzus ez volt. Az volt Gyombolai Gábornak is, aki ott csoporttársam volt, később ő is drámatanár lett. Vagy az volt Schilling Árpádnak, aki szintén abba a csoportba járt, és folyamatosan ezeket a szempontokat említi azóta is. Nagyon érdekes, hogy valószínűleg a gimnáziumi csoportvezetőm nem tartotta magát különösebben fontos, adottságos rendezőnek, sok gyötrődése, önbizalomhiánya, kétsége volt magával kapcsolatban, mégis nagyon inspiráló személyiség volt, sokakat terelt erre az útra.

Huszonöt évvel ezelőtt voltál az első fesztiválon. Tudtommal, azóta is rendszeresen látogatod a regionális, országos találkozókat. Mit látsz az elmúlt huszonöt évből?

Nagyon nehéz összevetni, mert amire rácsodálkozol tizennyolc évesen, arra öt év múlva már nem. Szerintem összességében kiérleltebb, résztvevők kreativitását jobban igénybe vevő, közösségibb, drámásabb szellemű produkciók születnek. Az átlag nívója is magasabb. Lehet, hogy az okok felől magyaráznám mindezt. Sokkal több fórum, képzés, tréning van. Többen is foglalkoznak ezzel. Az egész biztos, hogy a drámás szemlélet a kőszínházat imitálóhoz képest egyértelműen meghatározó. Sokkal több színházutánzó diákszínház volt régebben. Kevesebb vezetőnek volt fontos, hogy a gyerekekben felszabadítsa az alkotókészséget, és ezt mozgósítva hozzon létre produkciót.

Perényi Balázs rendezte a tavalyi év legsikeresebb, Jövőképtelen című amatőr előadását is.

Rendezésben, játékmódban milyen átalakulást észlelsz?

Szerintem az változott, ami a színházakban is: teljes a szabadrablás a teátrális kincsestárban. Bármilyen forma elfogadható, érvényes. Nagyon szabad, nagyon könnyed, játékos ma a színház. Volt egy korszak a nyolcvanas években, amikor bizonyos szempontból a diákszínjátszás szemtelenebb, bátrabb, őrültebb, keserűbb volt, mint a kőszínház. Ez ma már nem igaz. Ha megnézel egy Bodó Viktor, vagy Schilling Árpád, HoppArt előadást, legalább ugyanolyan bátor, mint a diákszínjátszás. Mai napig mondják egyébként, hogy ez egy diákos előadás volt, ami azt jelenti, hogy nagyon szabadon gondolkodó, nem tekintélytisztelő és formakereső.

Gyerekanyagban történt változás?

Szerintem nem. Annyi történt, hogy a nyolcvanas években az a világmegértési modell, ahogy a diákszínjátszók fejtették a világot, az általánosabb volt. Most viszont a diákszínjátszó nem tipikus figurája az iskoláknak. Ugyanazokat olvassák, ugyanazokhoz a filmekhez jutnak el, ugyanazokba a művészszínházakba járnak, csak ők most nem egy lila, alternatív közeg reprezentánsai, hanem kicsit szigetlétben élnek.

Különböző városok, régiók munkásságából mit látsz?

Vannak olyan régiók, ahol egyszerűen közeg- és iskolateremtő emberek is voltak és nemcsak eredményes, jól dolgozó csoportvezető-rendezők. Ez egy-két embert jelent, vagy több generációt. Ezáltal lett egyfajta mozgalmi jellege, közege a diákszínjátszásnak, ahol több csoport, egymást inspiráló vezetők, mester-tanítvány viszonyok generációkon keresztül érlelődtek. Ez szerintem Győrben, Kecskeméten és Pécsett irigylésre méltóan működik. Irtózatos a különbség a többi régióhoz mérten, mert egy idő után az egész régiót ez a központ húzza magával. Pécs mellett Dombóváron, Szekszárdon vannak már más műhelyek is. Győr mellett ott van még Pápa, ami inkább gyerekszínjátszó bázisként működött. Az nagyon fontos, hogy ne légüres térbe dolgozzanak a rendezők, hogy legyen kollégájuk, akivel meg tudják beszélni munkájukat, közösen tudjanak mozdulni, a gyerekek pedig nézzék egymás előadásait. Keresztbe kasul szövődjenek barátságok, munkakapcsolatok, átjátszások egyik csoportból a másikba, szerelmek szövődjenek. Borzasztó élvezetes egy ilyen közegben létezni és nagyon örömteli ahhoz képest, mint amikor valaki magában „végvárkodik”. Másrészt hatékony is.

401614_424168774277561_674592492_n

 

Mivel lehet megsegíteni a többi régiót?

Meg kéne fizetni néhány elszánt művelődésszervezőt, akinek van drámás végzettsége, hogy kezdje el ezt szervezni. Ahogy néhány városban van is ilyen és eredményesen működik: Békéscsaba, Nyíregyháza. Az egész nem kerülne nagyon sok pénzbe. Több ember jutna színházhoz olyan értelemben, hogy ezeket a diákelőadásokat lehetne játszani. Rengeteg haszna, (nagy társadalmi) hatása lenne. Csak szándék kellene. Elég lenne, ha kultúrpolitikába olyan valaki kerülne, aki a közművelődés felől, azt értve, becsülve kapna pozíciót. Ez egy-két milliós összeg évente. Nem nagy pénz. Szerintem 10 %-a egy szinte teljesen felesleges, unalmas színház éves költségvetésének.

Mi motivál ebben a munkában? Mik azok a pillanatok, amikor úgy jössz ki egy próbáról, tréningről, hogy igen, ezért megérte?

Ez nagyon jó kérdés. Az eszelős felszabadultság… ha az egész csapat tényleg felszabadulva kezd el létezni, alkotni, figyelni, röhögni. Ez eufória. Amit meg lehet élni bulikban, táborokban, közösségi megmozdulásokon, de ennek eléréséhez sok metodika és trükk áll rendelkezésünkre. Ha elkezdem látni azt, hogy bizonyos játszók hogyan hárították el saját gátjaikat, akadályaikat, hogyan léptek át határvonalakat, hogyan kezdenek természetesen, organikusan, szabadon megfogalmazni, kifejezni valamit, ez borzasztó jó érzés. Vagy ha van valami megtörténés a színpadon: egy nagy csönd, mélyen sikeredett jelenet, megrázó pillanat.

Az utóbbi években az érdekel, hogy lehet-e valóban közölni a színházzal, lehet-e fontos dolgokat megfogalmazni diákokkal úgy, hogy az az ő gondolatuk legyen, de én is egyet tudjak azzal érteni. Lehet-e beszélni az öregségről, hogy milyen politikai közegben élünk, vagy arról, hogyan értjük félre egymást. Valami fontos dolgot megfogalmazni. A saját pályámon az érdekel, – ami egyre nehezebb – hogy egyszerűen ne veszítsem el a kíváncsiságomat. Hogy engem is szórakoztasson a dolog. Olyat csináljak, amit még nem csináltam, vagy már régen csináltam. Tavaly megint harminckét emberrel készítettem előadást, ami annyira jól esett. Mindig van valami kicsi, ami érdekes.

Igazán, ha ebben a közegben lemaradsz és nem érted a világukat, akkor kisodródsz. Azzal, hogy nem ismerem a facebook-ot, a party kultúrájukat, nem ismerek számos más dolgot, ami körülveszi őket, lehet, hogy ki fogok sodródni. Nincs valóságismeretem róluk. Általános emberi ismeretem van. Hiába vagyok egyre ügyesebb, technikásabb, eredményesebb, de ha nem ismerem ezt a világot, akkor nem lesz kapcsolódási pont. Ez érdekes része ennek: azokkal a jelenségekkel, amit nem tartasz feltétlenül pozitívnak, fontos-e megismerkedned ahhoz, hogy egyáltalán velük dolgozz. Vagy elég, hogyha figyeled, látod? Van olyan élményem, hogy diákelőadáson izgalmas dolgok történnek és eközben folyamatosan facebook üzeneteket küld valaki a nézőtérről, vagy játszik a telefonján. Ez egy nagy feladvány.

 529215_424168500944255_291835009_n

 

Mi a jövője a XXI. században a diákszínjátszásnak?

Abszolút lenne jövője, ha húsz éves intézményrendszert és eredményeket nem szüntetnének meg egy senkivel nem egyeztetett és végig nem gondolt tanügyi reformmal. Az a kognitív pszichológiai elgondolás, hogy csak értelmi tanulás van, tökéletesen megbukott. Egyszerűen nem igaz! Az élményszerű tanulás elsődlegessége bizonyított! Nem is gondolkodik senki másban. Az érzelmi aspektus együtt haladása az értelmivel a megértés alapja. Ez a fajta holisztikus szemlélet tudományos alapvetés. Vicces, hogy miközben recsegve-ropogva összedől az egész pozitivista tudományosság a modern fizikában, kémiában, csillagászatban, egy oktatáspolitika visszarántaná a tanulást a száz évvel, amikor az értelmi megismerés primátusa egyértelmű volt. Ehhez képest visszafordulni egy harmincöt évvel ez előtti oktatáspolitikába elképesztő! És riasztó! Mindent meg kellene ellene tenni. Nagyon súlyos károk lesznek. Ugyanis, ha nem lesz felvevőpiaca a drámatanárságnak, akkor nem lesz képzés se. Az egész szépen vissza fog épülni. Évek alatt. Arról nem is beszélve, hány pedagógus fektetett abba időt, pénzt, hogy megszerezze ezt a képzettséget és senki nem mondta nekik, hogy ne csináljátok, mert öt év múlva nem lesz ez a tevékenységforma. Hogy lehet így játszani emberek sorsával? Nem tudom, mi a jövője. A politika közönye érthető. De a pusztítás nem érthető. És ez nagy baj! Mindenfajta figyelemfelhívás és mozdulás hasznos lenne!

Fotók: Jozifek Zsófia