Miután a Daft Punk körül éveken át csend volt, idén hatalmas újlemez-dömpingbe kezdtek, amire az egész világ bezsongott. Promóciós képek, videók sora után jött az első sláger, a Get Lucky, ami többek között a brit lista első helyére került. Május 13-ától végre a teljes lemez hallgatható volt az iTunes-on a hivatalos megjelenésekig.  A Random Access Memories erős változást jelent, nem gondoltuk volna, hogy ilyen irányba mozog el a francia DJ-páros.

Határozott nyitás a Give Life Back To Music, az eleje elmehetne az Edda bevonuló zenéjének is. Pár másodperccel arrébb bele is csapnak a lecsóba, jönnek a lemez védjegyei – diszkós ütemek, selymes szintik, funky gitározás, vocoderes (szintetizátor segítségével előállított) énekhangok. A címét felfoghatjuk az egész lemez ars poeticájának – a durva elektronika helyett hangszeres játék dominál az összes dalban. Ezt nem vártuk volna a Daft Punktól, azt meg pláne nem, hogy újra divatba hozza a 70-80-as évek hangzásvilágát, bár korábbi lemezeiken is éltek már nem kortárs zenei fogásokkal.

daft_punk_by_erchivita-d49sdgl

A virtuális DJ-duó képes egy teljes arénát megtölteni és megőrjíteni, de a Random Access Memories dalai közül csak a Contact olyan, ami azoknak fog tetszeni, akik azért mennek el egy buliba, hogy másnap ne emlékezzenek rá. A Daft Punk előző munkáiban is egyértelmű volt, hogy a srácok nem csak a DJ-pultot nyomkodják, hanem értenek is a zenéléshez, de most rendesen kimutatták a foguk fehérjét. Nem olyan gitárszólókkal, mint amilyen az Aerodynamicben volt, hanem olyan számokkal, amikből árad a zeneiség. Mint tudjuk, nem attól lesz jó egy zene, hogy lehetetlen eljátszani, a kevesebb néha több elve itt is érvényesül. A dalok nagy része habkönnyű, szövegileg sem túlkomplikált. A Lose Yourself To Dance-t meg sem kell hallgatnunk ahhoz, hogy elképzeljük hozzá a hónaljgatyát és az abba betűrt inget. A Game Of Love lassú és intim, olyan „diszkóból magányosan hazasétálós” hangulatú.

A Within nagyon átérezteti a szerzője fájdalmát, tökéletes szövegének legtökéletesebb sora az „I am lost, I can’t even remember my name.” (Elvesztem, még a nevemre sem emlékszem.) A vocoderbe rejtett énekhang pedig megadja neki azt a sejtelmességet, amitől borsódzik a hátam. Jazzes íze egyből eszembe juttatta a Killing Me Softly-t. Van egy falatka jazz a Giorgio By Moroderben is – a lemez annyira sokszínű, hogy nincs jelző, mellyel az jól jellemezhető.

A Get Luckyt mindenki ismeri, nem kell bemutatni. Azért le a kalappal a fiúk előtt, hogy 2013-ban egy ilyen alapból világslágert kovácsoltak. A YouTube-kommentek szerint ez nem Pharrel Williamsnek köszönhető, az utálkozók leginkább őt támadták. Élőben nem nagyon tudja elénekelni, de a lemezen igenis szép munkát végzett.

Pharrel oldalán ott van a Get Lucky mellett a Lose Yourself To Danceben Nile Rodgers is, akit nem bűn nem ismerni, mert már akkor zenélt, amikor én még meg sem születtem. Rajtuk kívül is bőven van még közreműködő; Giorgio Moroder, Paul Williams, Todd Edwards, Chilly Gonzales, Panda Bear, DJ Falcon, Julian Casablancas… ők olyan nagynevű dalszerzők, producerek, énekesek, akik közül a legfiatalabbak akkor kezdték, amikor nálam a Hupikék Törpikék ment. Ez a lista ráerősít arra, hogy a Random Access Memories a tökéletességre törekszik, nem az eladhatóságra. Habár nem valószínű, hogy kevés példány fog belőle elkelni. (Az ínyencek bakeliten is megvásárolhatják.)

Meglepetés a Daft Punktól egy ilyen lemez; az elején eluralkodó „Ez mi?”-hozzáállás gyorsan megváltozik, ha az ember nem azt várja el tőle, amit megszokott. Ezek a dalok nem viccelnek, az sem véletlen, hogy Párizs, New York és Los Angeles több stúdiójában vették fel őket. Az első élő bemutatója (ahol maga Homem-Cristo és Bangalter nem jelentek meg a színpadon) egy 2000 fős ausztrál falucskában, egy mezőgazdasági fesztiválon történt. Ha már hozzánk nem jönnek a nyáron, Wee Waa helyett simán debütálhatott volna akár Rábapatyon is a lemez…