A papírművészet nagyon finom művészet. Az ornamentika is. A tipográfia még finomabb, mint a két másik. Hát még a kalligráfia! Fülünkbe cseng még a szó is, egy más égtáj ismerős, mégis idegen vidékére utalva. A kalligráfiának, ennek a végtelenül transzcendens, szakrális, kegyelettel teljes művészetnek megvan a maga éteri hazája. Az ornamentika ennek profán tükrözése – úgy, hogy égi képmására mindig utal. A papír mint ok és cél külön metafizikára épül, a tipográfiáról, erről a viszonyművészetről nem is szólva, ez külön tudomány külön módszertannal.

RB_01

Úgy tűnik, hogy mindezek összeházasítására törekszik a Fecit (Készítette) című kiállítás. Ennyi világ, ennyi művelet között nem lehet átjárni: ember legyen a talpán, aki mégis tudja követni azt a végtelenül sok ugrást az egyes művek között, Vincze Erika művei és az általa megidézett szerzők művei közt. Shakespeare-i, Szabó Lőrinc-i, John Milton-i, Márai Sándor-i, Arany János-i magasságokban és mélységekben nem lehet egyszerre jelen lenni úgy, hogy közben kiderüljön Vincze Erika személyisége is. Nem derül ki, mert a kiállításon nem látható Vincze Erika saját kézírása, csak az, ahogyan ír.

Vincze Erikát erősen foglalkoztatják e szerzők, akik megrajzolják világának egy szeletét. (Valahogy úgy, ahogy Hubay Miklós írt széljegyzeteket évtizedeken át Az ember tragédiájához.) Az írókat, akikből inspirációt merít, akik új gondolatokat adnak neki, hogy aztán „eljárjon a keze”. Nem is annyira az írók azok, akiket figyel, hanem a szövegek. S nem is annyira a szövegek, mint azok megjelenési módja(i). „Leírtad? Bizonyosan azért, hogy nekem szóljon, hát leírom én is, de másképp!” A megismerésnek ez a szubjektív vállalása és feltárása végtelenül nőies. Szántó Piroska is azért rajzolt, hogy övé legyen a lerajzolt tárgy, legyen az karalábé vagy városháza, ha már megenni nem tudta. Nem tudta, mert szép. Vincze Erika azzal lép túl ezen a távolság adta gyötrelmen, hogy még szebbé akarja tenni azt, ami őt megigézte. Néha ráerőszakolja a szövegre saját akaratát, s ezek kevésbé sikerült alkotásai (ornamentikaként viszont nagyon is figyelemre méltók), de amikor hagyja a szöveget érvényesülni, évezredes szkriptori hagyománynak alávetve magát, ott valóságos csoda születésének lehetünk tanúi. Látva a grafikus keze nyomát, ahogy iramodik, húz, petyegtet, rezegtet, megfordul, visszanéz és lendül megint, irányzékkal vagy akár anélkül, színnel vagy tónussal, perceken, órákon, napokon keresztül, feltárul egy önmagában sokatmondó, részlet- és energiagazdag része valaminek.

RB_07

Nagyratörő vággyal fog neki egy kép megalkotásának, átengedi magát a hurkolt betűknek és szálegyenesből őserdővé növő betűtenger ölelésének. Felveszi és levetkőzi magáról a stílusokat. Nem mímeli a méltóságot, hanem eléri. Egyedül a szecesszióval nem tud mit kezdeni, túl férfias: túlságosan vonzónak találja, ezért újra és újra beleesik fondorlatos csapdájába.

„A második ecsetvonás soha nem pont olyan, mint amilyen volt az első” – olvassuk nála hitvallásként. Közhely, de őrületesen fontos. Ha szándékunkban áll is valamit újracsinálni, újraélni, legkésőbb Kierkegaard óta tudjuk, nem fog sikerülni. Még az emlékezet által sem. Tekinthető ebből a szempontból véletlennek, hogy egy betű teljesen absztrakt forma, s mint ilyen, egyszeri és visszavonhatatlan – ornamentális. Ám nem véletlen az, ha erre a véletlenszerűségre – annál is inkább, mivel e véletlenszerűség hordozza civilizációnkat – reflektálunk. Ha újraírjuk az egyszer volt dolgokat. Ezt teszi Vincze Erika, de ennek okát a kiállítás nem fedi fel, finoman utal rá, mint az üres merített papír, ami az után kiált, hogy teleírják.

RB_21

Kár, hogy nem érvényesül az a koncepció a kiállításban magában, amely Vincze Erika sajátja. A részből nem következtethetünk az egészre. Mindez egy kevéssé átgondolt válogatás, s mint ilyen, nemcsak eklektikus, de historizáló is. Villont villoni betűkkel, Aranyt aranyosakkal (szerencsére nem szó szerint), a szecessziót szecessziósakkal megidézni múzeumi gondolat. Az élő művészet nem a múzeumba való. Annak a terepe más. És mert Vincze alkotásai egyenként nagyon is élőek (reprodukálva egyszerűen élvezhetetlenek), ezt a mezőt jó, ha nem határoljuk körbe. Mert az élet definiálhatatlan és kategorizálhatatlan. (Hiszen az élőt is alig tudjuk elválasztani a nem-élőtől.)

Vincze Erika Fecit című tárlata június 22-ig tekinthető meg az ELTE Egyetemi Könyvtárban.

A fotókat Rostás Bianka készítette.