Sopotnik Zoltán: Saját perzsa (Add ide a drámád! 2)

A flaszterközhelyeket feltörő, személyes mitológiát építő intenzív felolvasószínház-élmény után érdekes diskurzus alakul ki a honi színjátszás szöveghez való viszonyáról.

sp1

 Hudi László és a kaposvári negyedéves színészhallgatók két és fél napos munkával tisztán szólaltatják meg Sopotnik Zoltán összhangzatát. Megint az Átrium színpadán ülünk, a színészek közöttünk és velünk szemben, nagy kivetítő alatt. (Az Add ide a drámád! előző estjéről beszámoló itt.) A személyes, sok metaforával dolgozó látomásos szövegfolyamot vj képei narrálják, izgalmasan indítva el a nézői asszociációs folyamatot. A hangkeverő pult pedig visszhangokkal, zörejekkel épít atmoszférát a mikrofonba olvasott mondatok érzetéhez.

sp6

Az előadás után érdekfeszítő diskurzus alakul ki, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a szöveggel, vagy bármelyik másikkal a színpadon. A moderátor, Imre Zoltán, először a válogatókat, Deres Kornéliát és Herczog Noémit kérdezi; majd a rendezőt, Hudi Lászlót; Réthly Attilát és az osztályát. Az író is szót kap, aztán beszél még Kútszegi Csaba tánc- és színházkritikus; Zrínyi-Gál Vince, a KoMa társulat vezetője; Stőhr Lóránt, és még néhányan.

Jó kiindulópont, amit az egyik kaposvári színész fogalmaz meg, hogy az iskolában olyan szövegekkel dolgoznak, amelyekben vannak karakterek, akik bejárnak egy utat, vannak világos, konfliktusokat sűrítő helyzetek. Mivel ezzel szemben itt ilyenek nincsenek, vagy nehezen fedezhetőek fel, nehéz volt dolgozni az anyaggal. Viszont, szintén ők fogalmazzák meg, hogy zeneműként ránézve, ahol mindenki egy hang, boldogultak vele. A vita során sokáig a parttalannak tetsző, dráma-e ez probléma körül forogtak a megszólalók. Aztán megfogalmazódott egy hasznosabb kérdés: lehet-e alapja egy előadásnak Sopotnik Zoltán szövege? Mögötte ott a kérdés: mi a szöveg szerepe a színházban? Mennyire merjük elengedni a beszédet, az észt, a logoszt?

sp2

A telefonkönyvből is lehet jó színházat csinálni – az egyik szélsőség, a másik, hogy a Saját perzsa rossz szöveg, nem igazán engedi be a befogadót. Egyesek húzást javasolnak, mások kicsivel több reálszituáció beszúrását a fő monológba. A szöveget ugyanis egy Író és Testvérének párbeszéde, egymás mellett monologizálása vezeti. A traumatikus gyerekkor bontódik elemekre, hogy az idők homályába vesző többi múltrészlettel magánmitológia épüljön belőle. Melynek energiaforrása egy öndefiniálási fúzió, ahol a személyiséget el kell határolni a társadalomba beilleszthetetlen részektől. Még akkor is, hogyha azok organikusan, biológiailag és a szeretet révén kapcsolódnak is a beszélőhöz. Ez a fúziós folyamat nyilvánvalóan leírhatatlan a hétköznapi flasztervalóság elemeivel, így a misztikumra, a transzcendensre van szükség. Így hívódik elő a Perzsa katona és az Angyal. Előbbi kúlsága a vj-nek köszönhetően a Prince of Persia számítógépes játék izgalmas és hatásos akcióinak képi narrációba emelésével teremtődik meg. Utóbbihoz Pallagi Melitta rajzol finoman kislányosan-groteszk és csalogató hanghordozást.

sp4

Ennek a megbékélés-áriának sok dühös része van, sok megindítóan őszinte. Olyan minőségek, amik távol tartják a befogadót, hangzik el a beszélgetésen. A befogadó számára ez döntés kérdése, a szöveg nem erőszakolja rá magát senkire, a rendezés pedig ezzel párhuzamosan működik. Harmonikus egyensúly, fő szólama hármas megtámasztással. Mózes András és Hajmási Dávid testvérpárja között Móga Piroska ül, laptopjába beír egy-egy szót, a figyelő értelem új szabadvers-szöveget hoz létre az egészen belül, valós időben, a kivetítőn. A beszélgetésen kiderül, nem volt cél, hogy ők hárman egymáshoz képest elmozduljanak, de a szöveg fúziós ereje mégis elviszi őket egy-egy lépésre a harag, a megbocsátás, a szeretet útján. Egy majdani előadásnak lehet feladata végigmenni rajta.

Az előadásnak nincsenek feloldhatatlan konfliktusokkal teli pillanatai, ezekre magunkban találhatunk rá. Belső utazás ez, bányászat. A beszélgetés ezzel szemben intenzívre sikerül. Ez mutatja, hogy van dolgunk a Saját perzsával.

sp7

 (fotó: Puska Judit)