Ismerjük el, nehéz mostanában nem hallani Pion Istvánról. Aki mégis elszalasztotta volna, annak röviden összefoglalva: a PPKE kommunikáció-magyar szakos alumnusa, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet munkatársa, az I. Országos Slam Poetry Bajnokság harmadik helyezettje és amúgy is a magyar slam mozgalom egyik legnépszerűbb alakja tíz éve érleli az első kötetét. Április 11-én pedig a Corvintetőn az irodalmi életben szinte példátlan, 500 embernyi teltháznak mutatta be ezt a kötetet Simon Mártonnal és Sirokai Mátyással az oldalán, Atlasz bírja címmel.

Atlasz_birja_borito

A kötet tulajdonképpen egyfajta, a líraiság vezérelve nyomán szükségszerűen csonkosított családi legendáriumként is felfogható. A versek nagyrésze a pioni felmenők történeteiből meríti tartalmi hátterét—bár persze maga a költő jellemzően gyermeki szemszögéből, műfaji elvárások és többszöri elmondás szűrőjén át, ahogy a nagyszülők havas tetőjét, a be- és kivonuló oroszok szekunder és primer élményeit, a kollégiumi lábszagot felidézve kapunk betekintést egy halálfélő, talpig felnőtt lelki világba.

A legvégéig kimondatlan logika szerint egymásból következő elemek sora vezeti végig az olvasót a köteten, de a nagy egységen belüli négy elkülönített szakasz különálló kohéziója a kötet rövidsége ellenére is csak többszöri nekifutásra enged világosabb értelmet nyerni az egésznek. Az egymást követő és világosan elválasztott vallomásos, monologizáló, performatív, elbeszélő hangnemek belső összekötő eleme talán leginkább valami időn kívüli anekdotális kronológia, ami szerint a történések sorrendje helyett a visszahallásé az irányadó. Hangnemek között viszont korszakos jelölők szerint halad előre a kötet: a lezárt és visszanyerhetetlen ártatlanság öntudatlanságát az önkéntelen befordulás, azt a tudatos kinyilatkozás váltja, az egészet pedig lezárja és összefogja a szilánkjaiból összeforrt családi kerettörténet.

Tévémaci meghalt című első rész az utólag felidézve teljesebb értelmet nyerő gyerekkor dokumentuma, és ez az azonos című versben jelenik meg talán a legprózaibb módon:

és úgy tanultam németül,

hogy utáltam a németet,

közben meg oroszul is

tanultam számolni

[…]

közben megszerettem

a németet, de most nehéz

tanulni ezt is, oroszul még

el tudok számolni tízig

IGP5524res
A köznapi pillanatképek összekeverednek a máshonnan odatévedt jelentéstartalommal, az év- és napszakok pedig csak épp annyira leköthetők, mint a Tévémaci kis piros barátjának a csatolt léte. A megbízhatatlan emlék és a hatványosan megbízhatatlan elbeszélő-lánc együtthatásában valahogy mégis egy kényelmes és barátságos, bár javarészt örömtelen bizonytalanság körvonalazódik.

A második szakasz, a Gyere elő ezzel szemben a bizonytalanságot a hűségesen lejegyzett és lelkiismeretesen sorkizárt belső monológok külső értelmezési nehézségeivel idézi elő. A négy monológ négy nagyszülővel cseng össze, a négy halál négy különböző gondolat magja, de négyféleképpen mégis ugyanaz az elmúlással szembeni értetlenség és ellenérzés fogalmazódik meg, ami talán az egész kötetben visszatérő enyhe keserűség alapjául szolgál.

A harmadik rész viszont kitűnik megszólalási módjában és témáiban is a többi közül. A ciklus címe annyi, hogy Ó, és leginkább úgy hat, mint egy tövétől megfosztott, parttalan pillanatban rögzített folyamatos melléknévi képző. Szemben a vissza- illetve befele forduló második és harmadik, illetve az összefoglaló negyedik résszel, sokkal inkább kifele mondja, közvetlenül megszólítva az olvasó személyében egy nagyon is egyszemélyes közönséget. Egy kényszerűen egyoldalú párbeszéd megtört dinamikája hallatszik, amikor ezt írja a költő:

bárhová kerülsz, fogod a port,

hát töröld le magadat,

vagy állj odébb, menj már, indulj,

csúszik a menetrend

IGP5512res
És nem nehéz belelátni itt persze a slamhez köthető nyelvhasználatot sem. Az AltatóÉbresztő és Nyugtató hármas versfüzére könnyen azonosítható, visszatérő képekkel központozza a verseken átfutó ívet, a köznyelvi szófordulatok elburjázanak, rímek és ismétlések, de inkább ismétlések és provokatív képek terelik vissza az elkószálni készülő figyelmet az olvasásra. Amíg az első két részben szinte önmagának beszél a költő, itt már-már kézzelfogható a közlési vágy.

A zárlat pedig mindezek fölé helyeződik, mert a Téged tanultalak szedi egybe végülis azokat a töredékeket, amiket az előtte szólók csak utalás szintjén vesznek át, és világos értelmet ad olyan félsoroknak is, ahová első olvasásra csak odasejteni lehetett valamilyen szubsztanciát. Tulajdonképpen maga a vers önmagában nem sokkal több, mint egy összesített jegyzéke a nagyszülőktől számított családi történetiségnek, csak az utolsó versszak nyomán lépi túl ezt a tisztséget. Ahogy a vers a kötetet, ez a versszak a verset helyezi egy olyan kontextusba, ahol érdemben lehet értelmezni a miértjeit.

Az Atlasz bírja az áttételes emlékfoszlányok, az öntudatra ébredés, a számvetés és polcra tétel lírája. Tíz évig érlelt kötetbe harminc évnyi alapanyag szorult, ezért sűrű bár, de tartalomtól terhes. Egyszerre pillanatkép-gyűjtemény és folyamatleírás, egyszerre múlt és jelen, és ha jelen, akkor jövő, mert onnan csak az van hátra. Pion Istvánnak pedig főleg csak jövője lehet ezek után. Csak annyit lehet remélni, hogy nem kerül még tíz évbe ilyet alkotnia megint.

 

Pion István, Atlasz bírja, Helikon, 2013.

A fotókat Kováts Zsófia készítette a 2013. április 11-i esten.