Simon Márton 2010-ben Dalok a magasföldszintről című első verseskötetével szinte berobbant az irodalmi életbe, és egyike lett a megkerülhetetlen kortárs fiatal költőknek – már csak a kötet gazdag kritikai recepciója is erre enged következtetni. Második kötete, a Polaroidok idén, jól időzítve a költészet napjára jelent meg a Libri Kiadónál, Pion István és Sirokai Mátyás könyveivel egy időben.

Az olvasó a könyvbe lapozva először talán a borítón látható tévelygő, jobbra-balra nézegető bárányokhoz hasonlóan érzi magát (Tarr Hajnalka festménye): nem tudja, mik ezek a furcsa, szokatlanul rövid szövegek. Versek? Haikuk? (Netán SMS-versek?) A válasz: egyik sem (de közben persze mindegyik), ezek polaroidok. Azonnal előhívható pillanatfelvételek.

Ötszázharminchárom számozott polaroidot tartalmaz a könyv, az első és az utolsó a „helyén” szerepel, a többi első ránézésre teljesen össze-vissza (persze kiderül, hogy nem egészen). Egy kis számmisztika: egy oldalon egy, három, öt, hét, tizenegy vagy tizenhárom polaroid kapott helyet, a prímszámok alkotják tehát a kötet különös „gerincét”.

bori

Simon Márton a Facebookon közzétett, saját magával készített interjújában a Polaroidok írásának motivációjaként az új kihívások keresését említi: „kísérletezni akartam, kockázatot vállalni, túllépni az előző könyvem mozgásterén (paradigmáján?), és fejest ugrani valamibe, amit én se ismerek.” A kísérletező jelleget azonban nagyon komoly, átgondolt (és eladható) koncepció erősíti: a kötet jól felépített, talányos (és épp ez lehetett talán a szerzői szándék), emiatt nagyon sok olvasatot kínál fel. Ahogy a fentebb említett interjúban írja Simon: „Először olvasd el úgy, hogy minden mondatát én írtam. Aztán úgy, hogy egyiket se (ami ugye szintén nem igaz). Aztán úgy, hogy mindet nekem mondta valaki. Aztán meg úgy, ahogy szeretnéd, (…) darabold szét, ollózd össze.” Egyfajta posztmodern játékra hívja tehát a kötet az olvasót, így lesznek a tévelygő bárányokból tudatosan tévelygő, izgatottan kutató, mindenben értelmet kereső bárányok.

A kötet versei széles skálán mozognak a haikuk, haikuféleségek, Weöres-féle egy-két szavas versek, hétköznapi fordulatok és (bármily furcsán hangzik is) az egyperces novellák szövegei között. Nem véletlen, hogy a mottó is egy Macuo Basó-haiku, ahogy az sem, hogy a 001. számú polaroid (7.) utolsó sora „Ez majdnem 17 szótag.” Az előtte levő három sor valóban felidézi a haiku műfaját, még annak ellenére is, hogy összesen harminckét szótagból áll.

A fülszöveg – nem igazán találó – hasonlata a „félig kihunyt neonreklámokat” említi, ehelyett talán szerencsésebb volna apró cetlikre írt, egymással látszólag nem összefüggő, naplóbejegyzésszerű szövegekként elképzelni a Polaroidokat. Nem is beszélve arról, hogy a „félig kihunyt neonreklám” még valamennyire – egész pontosan: félig – világít. (Nézőpont kérdése: mint a félig teli pohár.) Simon verseiben viszont a legritkábban jelenik meg a világosság, a fény; sokkal inkább jellemző rá a mélabú, a kiábrándultság, valamiféle modern spleen vagy sztoicizmus, amit a – néha már-már komikumba hajló – irónia állandóan nagyon erősen átitat: „Aludni, mint egy mélyhűtő.” (51.), „Mindig is arra vágytam, hogy/ rózsaszín telefonokba mentsék el a számom.” (76.)

480776_456785281057589_2090289419_n

A kötet szerkesztése, a már említett prímszámalapú rendezőelv módot ad a hangsúlyok nagyon érzékletes elhelyezésére: talán nem belemagyarázás azt gondolni, hogy mindegyik polaroid helyének és természetesen sorrendjüknek is oka van. Amikor csak egy (vagy két egymással szorosan összefüggő) szöveg áll egy oldalon, az a leggyakrabban kiszólásként, metapoétikai szövegként olvasható, pl. „Most kezd szép lenni.” (30.), „Ez mind szemét.”(79.) De ezeken kívül is gyakoriak az ilyen, saját megírásukat-olvasásukat(-értelmezésüket) tematizáló versek, például: „3 perc unalom,/ amíg a metró megjön,/ ilyenekkel telik el.” (21.), „Ezt még az óceánparton találtam ki.” (8.), „Nem írok.” (63.)

Felbukkannak, átmentődnek egyébként az első kötet verseiből megismert motívumok: az anya és a fájdalmas szerelem emlékei mellett újra előkerülnek azok a feltűnően gyakran előforduló profán képek is, mint a tej, a cigaretta, a bálnák, a telefon stb., de itt már koránt sem hatnak olyan elemi erővel és nem is ezek szervezik annyira a kötetet, mint akkor, azokban a szövegekben.

A kérdés már csak az: hová lehet innen továbblépni? Az utolsó, 533. polaroid („És ezt is megírod?”, 84.) nyitva hagyja a kérdést. Az első kötet „hagyományos” verseinek poétikáját elvetve Simon Márton megtalálta magának ezt az eddigiekhez szorosan kapcsolódó, de mégis progresszív, kísérletező, tömör, egyedi megszólalását, de ennél tömörebb már nem tud lenni. Ami ennél tömörebb, az már a hallgatás.

 

Simon Márton, Polaroidok, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

A képek a Polaroidok Facebook-oldaláról származnak.