Kriptonit: Game

Jó humorral, sok ötlettel, jóleső önirónival szólal meg az előadás. Bár a színlapon olyan nagy szavak és nagy kérdések olvashatók, mint: barátság; testvériség; a szeretetért?; meddig tart a játék? – az alkotók frissen, pátosz nélkül, emberi léptékben fogalmaznak.

k1

A Müszi facebook oldalára az előadás előtt pár órával felkerülő szinopszist, ami enyhén vonnegutos nevekkel (Pozán, Pantalagize, Bambula) látja el a karaktereket, illetve egy történetet is meghatároz, csak az imént olvastam. Semmi szükség nincs rá, sőt, behatárolja a látottakat. Az ötven perces anyag jelei és érzetei pontosan követhetőek, a nézői asszociációt izgalmasan működésbe hozzák.

Érződik az előadáson, hogy egy friss csapat első produkciójáról van szó, a tempó, a lüktetés nem minden esetben hibátlan, egy-két jelenet sűrűsége is alakulhat még. Látszik az a hónapok óta tartó munka is, amit Szitás Balázs, Erdei Gergő és Béres Miklós az anyagba fektetett, és ami nem ér véget a premierrel. Érzésem szerint a három figura történetéről van még mit mondani. Az a minden utáni, eszkatologikus pillanat, ahol a sötéttel magára hagyjuk őket, hordoz egy-két fontos, ki nem játszott jelenetet.

k3

A Game kísérletező, izgalmas formanyelvű előadás. Merít a nem régóta létező fizikai színházi hagyományokból; a rendező-koreográfus Szitás Balázs több anyagot is készített a műfaj egyik jelentős magyarországi képviselőjével, Fehér Ferenccel. Ugyanakkor helyet kap a pontos, pszichologizáló realista színjátszás és közlésmód is. Az alternatív, szemtelen megoldásoktól a klasszikusabb bohózati szituációkig. A sokféleség azonban nem zagyva káosz, hanem organikus egészként működik. Mindez lehetetlen volna a színészek zsigeri összhangja nélkül. Segíti az organikusságot a nyelvnélküliség, ahol a tekintetek beszélnek, a ritmusok segítik az akarat artikulációját. Ha nagyon mondani kell valamit, groteszk prüttyögés sípol ki a szájon. Illetve egy-egy angol szövegű dalrészlet szórakoztat, dobot, trombitát, torzítókat utánzó hangokkal kísérve. Az organikusságot erősíti az egység, nagyon erős, jó ízléssel összeállított, főként elektromos zenei világ is (Venetian Snares Music, pcsoup, errorport).

k4

Először Erdei Gergő és Szitás Balázs párosát látjuk. Összetartozók a fekete semmiben, afféle Vladimir és Estragon. Egysejtűből kígyózó lényekké válnak, majd a basszus rezgése beindítja szívverésüket. A levetett pólóból takarás lesz, pattog fölötte az intellektus feje. Ősi, sámánszerű ütemek törnek rá Erdei Gergőre, mikor egyedül marad. Szitás Balázs próbálja kiszabadítani, de végül ő is ebbe a világba kerül. A kezdeti modern breakbeates, dubsteppes, kísérleti zajzenei elemekkel is dolgozó hangulat és az ősi rituális ritmusok, mozdulatok közé évezredeken átívelő híd épül. A két figura keményen megdolgozik a nézői elismerésért. Aztán valami egészen más következik. A kettő helyett jön az egy. Béres Miklós erős jelenlétből dolgozik, érzékeny, narcisztikus karaktert hoz. Lehet, hogy ez már hízelgés, de egyes gesztusai John Malkovichot idézik. Mivel nem tapsolunk, újra bejön. Aztán megint. Végül elismerően tapsolunk. Elismerést szerezni lehet így is, kemény munka nélkül? Vagy a színész két-három gesztusa igazabb, mint hogy „egy leszedált ország tapsolgat a szarnak”? Vagy ez annak a bátorságnak szól, hogy mer egy ügyetlen és ócska ötletéből (felmosás címen nem a felmosófejjel takarít, hanem a vödör vízkicsavarásra használt részével karistolja a követ) egy jól működő helyzetet építeni?

k2

A három figura együtt először közös játékba, éneklésbe fog, hatalmasakat nevetünk. Aztán megindul a harc, a szövetségkötés. Ide jó lenne nem leírni, hogy Mrozek Mulatságát juttatja eszembe, de hát az juttatja. Megindul a verekedés, átúszunk a Harcosok klubjára, meg a kilencvenes évek néhány bites dallamú, kevés mozdulattal operáló számítógépes játékainak világába.

Kis pátosszal feltehető a kérdés, volt-e nagyobb királyság tizenpár évesen, mint hogy „Subzero wins”? Van-e pontosabb mozdulata a harcos mitugrász gyávaságnak, minthogy leguggolsz a karaktereddel, és folyamatosan felütéseket csinálsz? A harc, a játék végül életre-halálra megy. A főellenség, a sors, a szabad akarat vagy az öregisten ellen. Hol van, amit mindenki keres, a játékon kívül vagy a játékon belül? Annyi volna a fontos, hogy eljövetelét ne fogcsikorgatva, hanem hatalmas basszusokon forgó ünneppel várjuk?