„…megtapasztalni a testi-fizikai szabadságot. Hogy a talajon fetrengeni ugyanolyan természetes, mint rátapadni a másikra, vagy mint önmagamat képviselve egyszerűen csak sétálni a térben.”

Herold Eszterrel, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola mozgástanárával beszélgettem kreatív mozgásról, a belső figyelem, keresés erejéről.

lola

Fekete Anikó: Hogyan kerültél a diákszínjátszás közelébe?

Herold Eszter: A győri Révai Miklós Gimnázium diákjaként Tóth Szilvia talán második drámacsoportjában kezdtem. Nem játszottam hosszú ideig, de valahogy mindig jelen voltam: ha kellett, plakátot csináltam, ha kellett, festettem, fotóztam, szobrot készítettem. 11. végén egy nyári műhelymunka erejéig Szilvia elvitt minket Csornára: Borsos Roland, Debreczeni Márton, Nagy Colette, Patonay Anita, Pottyondy Nóra, Varju Nándor voltak jelen. A legkisebb köztük én. Esterházy Péter Egy nőjével foglalkoztunk. Szilvia sokféle utat engedett nekünk. Hagyta, hogy dolgozzunk. Ebben a táborban szerettem bele a táncolásba. Mindenkinek volt egy fő etűdje. Borsos Rolanddal dolgoztam együtt. Írnunk kellett egy verset. Patonay Anita akkor már egyetemista volt. Orkesztikát tanult Tatai Máriánál. Nagyon lelkes volt, tréningeket tartott nekünk. Szilvia és Anita segítettek az én etűdöm megszületésében, ami egy táncosnőt megrajzoló Esterházy-szövegre épült. Itt estem szerelembe a táncolással. (Érdekes, hogy a mozdulatművészet évekkel később az én eszmélési időszakomnak is fontos stációjává lett – Fenyves Márk és Pálos István révén.)

Aztán 12. elején Szilvia meghívta Győrbe Uray Pétert. Akkor még nem tudtam, ki ő. Betévedtem az ajtón mint idegen kósza látogató, és aztán három napig nem jöttem ki. A lábfejemet véresre,a térdemet lilára vertem, nem éreztem, nem fájt semmi. A harmadik nap végén azt mondtam, megvan az utam. Innentől kezdve teljesen mindegy volt, hogy hova megyek egyetemre, csak Budapesten legyek. Itthon a Pesthez vezető egy évet igyekeztem tánccal kitölteni: Debreczeni Marcival (aki azóta az Artus Társulat független társalkotója) vakmerően megszólítottuk William Fomint, a Győri Balett táncművészét: tanítson minket. Mostani tudásommal már azt mondom, Limón alapú kortárstánc órákat tartott nekünk heti egyszer, de mi persze heti hétszer készültünk rá. Nulladik órákon nyújtottunk és erősítettünk. Összevetve akkori tizenéves önmagam a mostani fiatalokkal azt látom, ők tudják, hogyan kell lépegetni, tudják, mi mit ér, és mi hová vezet. Sokkal céltudatosabbak. Én hagytam folyni az időt. Nem volt deklarált célom, hogy táncos leszek. Egyszerűen csak benne akartam lenni ebben a világban. Táncolni akartam. S csak azt a mérhetetlen munkát láttam magam előtt, amit a műfajra teljesen alkalmatlan testem gördített elém. Felkerültem Pestre (magyar-német szak) – a 4,5 feletti átlagot jó révaisként igyekezvén megtartani minden időmet (szabadot, kevésbé szabadot) a táncba öltem. Egy bő évig stúdióztam Uray Péternél és a Panborónál, innen ismerem Gyevi Bíró Esztert, mentoromat, immár kollégámat. Emellett Gálik Évától tanultam meg a Limón és a kontakt technika alapjait. A stúdió megszűnte után kerültem Fenyves Márk Duncan-Dienes Iskolájába – és párhuzamosan igyekeztem minél több kurzust látogatni Angelus Ivánnál, a Trafóban és a Kontakt Budapest szervezésében. Első önálló munkáimat a Trafóban és a MU Színházban táncolhattam el a Szóló-Duó Fesztiválok keretében.

globe2012-2

Mikor döntötted el, hogy azt a tudást, amit kaptál, középiskolásoknak szeretnéd továbbadni?

Mikor végeztem az egyetemmel, el kellett döntenem, mit akarok. Mivel vidéki vagyok, azt is el kellett dönteni, hazajövök-e, vagy Pesten maradok. De ha itt maradok, akkor dolgoznom kell. Döntenem kellett, hogy amit eddig megéltem, most bedobozolom, masnit teszek rá, felrakom a padlásra -mondván, ez szép története volt fiatalkoromnak, most jön valami más-, vagy megpróbálom áttranszformálni valami mássá, amit életben is tudok tartani.

Akkor döntöttem úgy, hogy elvégzem a drámapedagógia posztgraduális képzést és drámapedagógusként a kreatív mozgás irányában kezdek el dolgozni, és ebbe teszem bele mindazt, amit én igazságnak gondolok. Gyevi-Bíró Eszternél írtam a szakdolgozatomat. Általa kerültem a Nemes Nagy Ágnes Művészeti SZKI-be. Mázlim volt, hogy Keresztúri József igazán fontosnak találta a drámás modellt, mely kerettantervben a mozgásóráknak is nagy szerepe van. Elkezdtük együtt ki- és felépíteni ezt a rendszert iskolánkban biztosan, szisztematikusan. Ennek immár négy éve. Most ballag az osztályom. Jelen pillanatban minden évfolyamon én vagyok a mozgástanár. Ez egyfelől nagyon jó, mert markánsan képviselhetek igazságokat, ízlést, színházi formát. Megtapasztalhattam felmenő rendszerben, mit hogyan kell adagolni ahhoz, hogy 11. osztályban az legyen belőle, amit szeretnék: agilis, testtudatos, erős, kreatív, plasztikusan mozgó, gondolkodni tudó technikás diákcsapat. Látom, mennyit bír megemelni egy ilyen mozgásszínházi műhely és mit nem. Az viszont nagyon rossz, hogy nem tudok párbeszédet folytatni senkivel. Mert az iskolámban senki nem foglalkozik ezzel. Több táncpedagógus dolgozik és alkot nálunk – de ők elsősorban a színész szakképzésben vannak jelen, és nagyon elfoglaltak. Hiába néznek munkabemutatókat drámapedagógus kollégáim a legjobb szándékkal, nem igazán tudnak érdemben hozzászólni ahhoz, hogy mozgástanárként hogy állom meg a helyem.

Milyen fizikai gátakba ütközöl a középiskolásnál?

Nem nagyon érzékelek gátakat. Nyilván én magam is fokozatosan adagolok. Először talajt és falat érintenek, és csak aztán egymást. Viszonylag hamar bekerül egymás érintése, de távolról indulunk el, nagyon szolidan. Vannak testsúlyproblémákkal küzdő emberek. Ha meg akarom őket egymással emeltetni, ezekre a helyzetekre fokozottan kell ügyelnem. De ettől is inkább én félek, nem ők. Ez sem gát szerintem. Idén ütötte fel a fejét egy jelenség, ami szerintem nagyon veszélyes: levakarhatatlanul beléjük ivódott, hogy csak kifelé, csak tükörnek, csak magukat taperolva, szexussal és klisékkel közölve kifelé, kirakatba pozicionálják magukat. Elképesztő ízlésficammal, torzulással érkeznek hozzánk. Emlékszem, csináltunk egy feladatot, nagyon szépen dolgoztak, majd megmutattuk két csoportra bontva egymásnak, ki mivel foglalkozott, és azt láttam, hogy magukat nézik a tükörben.

Hogy fogadják ezeket a feladatokat?

A mostani 9. osztályosokon azt látom, hogy rajonganak ezért a tárgyért, viszont mégis, amikor nagyon egyszerűen a semmiből indulunk el és alapmozdulatokból kéne kommunikálni a másikkal, akkor hozzák ezeket a nagyon rossz kliséket. Eszük ágában sincs ehelyett vagy emögött valami mást keresni. Nekem kellett ügyeskednem, hogy valahogy beszorítsam őket, hogy esélyük se legyen fals irányba menni. Olyankor viszont felmerül bennem a kétség, nem a kreativitástól fosztom-e meg őket épp. Ha üres, tartalmatlan akciókat látok, megkérdezem, e mögött nekik mi a jelentés, érzés, gondolat, érzet? De 14 évesen ezt nem biztos, hogy összeteszik. Most túlzok persze, a problémát akartam csupán érzékeltetni – év eleje óta sok idő telt el, szépen alakul közös világunk a kisdiákokkal is. Persze nehéz szembe menni, egyre nehezebb mindazzal, amit intravénásan kapnak a médiából.

Szerinted miért fontos azoknak az eszközöknek a birtoklása, amit tőled kapnak?

Azoknak a diákoknak, akiknek nem ez az útjuk, azért fontos, mert nagyon rossz állapotban vannak fizikailag. Olyan gyengék, hogy a táskájukat nem bírják el. Térd-, boka-, csuklóproblémákkal küzdenek. Az edzés miatt fontos. A másik, amit innen elvihetnek, az a stilizált gondolkodás. Az, hogy nem szavakkal próbálok kommunikálni, hanem úgy, ahogy nem szoktam, az már egy stilizációs fok, még akkor is, ha ezt nem egy karakteres táncstílus nyelvén fogalmazom meg, illetve nagyon jó, hogy megtapasztalják a testi-fizikai szabadságot. Hogy a talajon fetrengeni ugyanolyan természetes, mint rátapadni a másikra, vagy mint önmagamat képviselve egyszerűen csak sétálni a térben. Ezt a készséget nagyon szépen belecsorgatják szerintem más típusú színházi munkába is. Egyszerűen szabadabbak. A maga módszertanával ezt a drámajátékórák is csinálják, de a taktilitás nekem mániám. Szükség van arra, hogy érzelmeket és gondolatokat közöljünk a másikkal az érintés mentén. Ezt muszáj puhítani, meg kell őket tanítani, mert másként sehonnan sem tudják meg. Sokan csonka családból érkeznek. Van, aki egyke, azt se tudja, milyen a testvérét ölbe venni. A saját korosztályával hadilábon áll: meghágja és/vagy kikerüli. Kevés élményük van, ami mély, igaz, emberi és humánus. Azt gondolom, hogy azok a mezsgyék, amiken őket vezetem, ilyenek. Látom rajtuk, hogy meg vannak bódulva, illetődve az órák végén. Nem pontosan tudják, mi történt velük, nem szavakba önthető, hogy mi volt ez most. Ilyenkor mondom, hogy semmi káprázat, hisz te csináltad, te hívtad életre.

Elkezdték elkéregetni a zenéket, amiket használok. Azt mondták, ők nem tudták, van ilyen muzsika a világon és ha már van, akkor ezt is annak hívják. Hogy léteznek szofisztikáltabb zenei megoldások is. Mert nálam szinte mindig szól a zene. Ezzel teljesen tudatosan irányítom őket bele egy hangulatba, egy atmoszférába. Azt érzem, hogy sehonnan nem kapnak ilyen élményt. Egy ideje Horváth Ádám Márton kollégám zenéit is használom. Kell, hogy ezekkel az irányokkal, lehetőségekkel találkozzanak.

A csendre fel kell készíteni őket. Az egy idő után bírható csak el. Tudni és megélni, hogy a csend mihez képest az, ami.

555124_10151334831609678_1684569801_n

Tudtommal elég kevés ember foglalkozik ezzel Magyarországon. De kik csinálnak középiskolásokkal kreatív mozgást?

Nem tudom biztosan. Bizonyára nem ismerek mindenkit. Minden középiskolában fontos lenne ez a tevékenység. De egyszerűen nincs erre kinevelt generáció. Az, hogy nekem vannak tapasztalataim, az nem annak köszönhető, hogy elvégeztem egy képzést. Gál Eszter tart kontakt tréningeket. Goda Gábor egyre ritkábban. Abból a szempontból mázlim volt, hogy sok helyen megfordultam, de akkor még sajnos nem jegyzeteltem. Emlékképeim vannak, amik a legváratlanabb helyzetekben élesednek bennem. Sokszor van ilyen gondom: hogy akkor ezt most hogyan adjam át? Hogy indítsam el, hogy vegyem rá arra, ami nekem természetes, de neki nem evidens? Ezért vagyunk kevesen, mert nincs kitalálva az egésznek a módszertana. Általában valaki vagy tanár vagy táncos, esetleg táncpedagógus, egy-egy műfaj, technika hites oktatója, de az sem az, ami én vagyok, vagy ami ezt a területet lefedné. Akik munkájához hasonló lehet az enyém – vagy vágyam, hogy hasonlóvá érjék (a teljesség igénye nélkül): Benkő Ágnes, Éles Eszter, Gemza Péter, Gyevi-Bíró Eszter, Mezey Gábor, Uray Péter.

Két alkotófolyamatban is benne vagy végzett hallgatóiddal. Mesélj arról, milyen tanítványaiddal együtt játszani…

Tavaly végzett az első olyan évfolyam, akiket kilencediktől én tanítottam mozogni.

Szerettem volna önálló dologba belekezdeni, de valahogy nem szerettem volna idegenekkel. Itt volt ez a két lány (Kárász Klaudia, Hrotkó Csenge), akiknél csak azt kellett eldöntenem, emberileg közel tudom-e engedni őket. Nagyon értik azt a nyelvet, amit beszélek. Majd Buzási Fanni is bekapcsolódott a munkába. Voltunk együtt Inárcson etűdökkel már, és februárban készítettünk egy 25 perces performance-t a Cervantes Intézetbe. Ezekkel a lányokkal azért jó együtt dolgozni, mert még tiszták. Ez a tisztaság utánozhatatlan és pótolhatatlan. Annyira szeretném ezt megőrizni bennük. Jó lenne, ha nem koszolódnának a hétköznapokban. Próbálok tiszta tükör lenni nekik, hogy ezt akarják magukban tartani. Saját osztályom idén végez. Március végén nagy sikerrel mutattuk be SOLEDAD című mozgáselőadásunkat. Még nem tudják, talán e sorokat olvasva éri majd őket a hír: az érettségi vizsgák után szeretéssel várom őket, hogy három másik társamhoz csatlakozva együtt megalapítsuk társulatunkat. Azt tudom, hogy többen közülük továbbra is komolyan akarnak foglalkozni mozgással. Ím, itt a lehetőség.

426534_10151334831974678_1774325052_n

Szerinted a munka, amit csinálsz, társadalmi szinten hogyan hat, értékes-e?

Hathatna, ha lenne fóruma. Ha ez iskolai szinten marad, akkor ott helyben viszonylag maradandó élményt okoz a gyerekekben. Másfajta csatornák is kellenének, hogy ez bármit bárkiben elindítson. És az is kéne, hogy nagyobb mobilitásom (félve mondom: szabadságom) lehessen. De ilyen magas óraszám mellett nem bírok többet, mást. Két éve az országos diákszínjátszó fesztiválon tartottam tréninget hatvan embernek. Nagyon élvezték. Én is. És biztos, hogy a pillanatot, amit kaptak, sokfelé vitték. Kevesen vagyunk, és kevés időt enged iskolám az ő keretein kívül mozdulni. Mikor lehetségessé válik mégis, kontaktilis worksopot tartok. Így hívom, mert szépen lefedi, letapintja mindazt, amit a táncról, mozdulásról gondolok. Megtanít magamat megismerni, elfogadni, tanítja közel engedni a társamat. Tanít csendre, megszelídíteni azt. Olyan ritmusokra, amiket ez a társadalom – már, még – nem ismer. Jóleső és szükséges aszimmetriára, a hűvös funkcionalitás esztétikummá, humánummá puhítására, amplitúdók izgalmas öntörvényére és lélegzésre. Tárulásra.

Herold Eszter dokumentációs blogja iskolai és független alkotómunkájáról itt található.