Szerelmi bánat és könyvadaptáció. Ez az a két dolog, ami miatt már eleve felhúzott szemöldökkel fogunk beülni a moziba. A jegyváltás után nyálcsorgatva élvezkedünk Oroszország krémjének eleganciájában. Aztán hirtelen feleszmélünk: ja, már vége is? Elfelejtettünk zsebkendőért nyúlni a sírós részen…

anna_karenina_ver4

Sikerült-e tehát újat mutatnia az Anna Kareninának a szerelmi történetek terén? Nem. De ebben nem teljesen a rendező a hibás, hiszen magának a könyvnek sem ez volt a célja (bár azért 1290 oldal kicsit összetettebb képet tud adni). A hiba az, hogy maga a történet a szappanoperák szintjére lett lebutítva. Drámaisága ellenére a szenvedő felek mégsem nyervognak eléggé, a boldogok pedig nem eléggé örömteliek. Nem tudunk sem ítélkezni, sem együtt érezni velük. A férfi karakterek egy gyors kasztráción estek át: a csábító Vronszkij fenekén még ott a tojáshéj, valamint az oroszországi puszta nevelte Levin is leginkább egy izzadó tenyerű tinédzser érzelmi szintjével rendelkezik. Alekszej Alekszandrovicsról is csak annyi benyomásunk támad, hogy szegény Jude Law mennyire megöregedett…

Sikerült-e újat mutatni a könyvadaptációk terén? Igen. A film végig színházi látvány- és dramaturgiai elemekkel dolgozik. A könyvet először filmbe öntjük, majd a filmbe színházi elemeket vegyítünk. Az így kapott édes vegyes valóban meghökkentően újnak hat, még ha ez néha a helyszínek követhetetlenségét eredményezi. Más részről valóban izgalmas egy túldíszített bálteremből az oroszországi fagyos pusztába lépni. Ha az érzelmeink nincsenek is kielégítve, vizuálisan azért a csúcsra juthatunk. A díszlet csillagos ötös. Nem spóroltak a megnyúzott állatok számával. A fodrok és bodrok hullámzó tengere valóban gyönyörködteti a szemet. Aztán csak értetlenkedünk, hogy a már-már giccsbe torkolló báli jelenetek után miért kell bevágni egy oda nem illő nyomortanyát.

A 90 percnyi tömör gyönyörnek azonban egyszer csak vége szakad. Megzavarodva kérdezzük a mellettünk ülőtől: akkor most vége, ennyi volt? Igen, ennyi volt. A katarzis elmaradt. És ez a legnagyobb hibája a filmnek. A szereplők tragédiáját szemrebbenés nélkül fogadjuk. Úgy érezzük magunkat, mint az egyszerű Oblonszkij, aki nem érti, mi ez a szenvedéstörténet, ami körülötte folyik. És igaza van. Mi sem fogjuk fel a helyzet súlyosságát.

És mikor felkapcsolják a végén a lámpákat, mi úgy megyünk ki a moziból, hogy ,,az a szegény Jude Law mennyire megöregedett…”